Olyan valóságos és izgalmas volt, hogy a képemre íródott egy tízezer voltos vigyor. Amíg úgy néztem ki, mint egy udvari bolond, és arra kaptam észbe, hogy az egyik krampusz megragadott, majd berángatott a pokoljárásba és konrkétan magához szorított és futni kezdtem velük. Még annyit láttam, miközben távolodtam, hogy a párom igencsak ferde szemmel néz rám, hogy megszöktet egy krampusz...

Aki közben azt kérdezte, hogy hívnak és hány éves vagyok. Zavarba jöttem, hogy emígyen próbálnak felszedni, nem tudtam mi a helyes etikett démonirablás esetén és lányos zavaromban magyarul válaszoltam. Mikor rádöbbentem, hogy semmit nem ért belőle, földrajzilag betájoltam magamat és németül adtam a tudtára, hogy ez nagyon kedves, de el kellene engednie, mert életemben először járok Münchenben és a párom sem éppen az áldását-adta tekintével búcsozott el. Mire azt mondta, jó, minjdárt, csak körbemegyünk a városban. Ismét megköszöntem a lehetőséget, és a csábító ajánlatot, de mondtam, hogy itt "ki kell számolnom". Végül csak beadta a derekát és volt szíves az utamra engedni, hogy aztán szemben a démoni árral, visszaküzdjem magamat a kiinduló pontra...