Eszter kitartó hűséggel várta mátkáját nap mint nap. Esténkét a közeli fenyvesben sétálva-andalogva igyekezett szerelmes sóvárgásán enyhíteni. Fájdalmas éneke, mély sóhajai mintha még a zord hegyeket is meglágyították volna. Így bukkant rá az a környéken csatangoló zsivány is, akit Eszter szépsége nyomban megigézett, ezért elrabolta a gyönyörű lányt. De hiába volt minden szó, arany, ezüst és gazdagság, Eszter szíve csak az ő katonájáért dobogott. Feldühödött a rablóvezér, amire Eszter, mitha csak hű szerelme néma szemtanúit, a hegyeket hívná segítségül, nagyot sikoltott.