Mindenesetre, a tó vizéből ma is kitűnnek azok a fenyőcsonkok, amelyek mintegy kétszáz évvel ezelőtt még hűs árnyékot adtak a szűk völgyben. Ezek a megkövesedett fatörzsek egészen különös, misztikus hangulatot kölcsönöznek a tájnak. Ahogy Herman Ottó fogalmazott 1871-ben: „A fenyvek éveken át küszködtek a szokatlan, természetök ellenére való új állapottal, azután meghaltak, - a tűk leperegtek, leáztak - a vízből kiálló csúcsokról levált a kéreg, s a tó csapkodó hulláma, eső, vihar és verőfény elvégezték a fehérítést, - e kifehéredett fenyőcsúcsok, ágak úgy emelkednek ki a tó sötétzöld színéből, mint valami panaszos csontvázak, mintha keseregve nyújtanák ki karjaikat az ég felé, mely kegyetlen sorsra kárhoztatta őket.”