Szantorini a legenda helyszíne

Az Atlantisz-mítosz tovább élését mindig biztosította egy újabb "megfellebbezhetetlen" állítás: a világ valamely távoli pontján megtalálták az elveszett földrészt. Az elismert és köztiszteletnek örvendő régész, A. G. Galanopoulosz és Edward Bacon is. "Atlantisz: Az igazság a legenda mögött" című könyvükben azt állították, hogy az elsüllyedt földrész valójában Szantorini görög szigettel azonos. A két tudós szerint a sziget mínoszi kultúrájú lakosságát i. e. 1450 körül vulkánkitörés pusztította el. A kitörés olyan erősségű lehetett, hogy robaja 3000 km-es körzetben hallható volt, mint a Krakataué (Jáva és Szumátra között) 1883-ban, melyet még Ausztráliában is észleltek az emberek. A thírai vulkán 30 m vastag hamu- és kőréteget okádott a szigetre, s a fővárost teljes egészében maga alá temette. A nagy szökőár olyan pusztítást végzett, amely szinte egyik napról a másikra elpusztította a krétai civilizációt és e katasztrofális pusztulás története öltött testet Platón Atlantiszról szóló írásában.

Platón ugyan szökő árt, és nem vulkánkitörést említ, ám a tengerpart közelében történt kitörések gyakori következménye a hatalmas árhullám. 1967-ben újabb leletek kerültek elő Szantorin közeléből, és ismét felmerült Atlantisz neve. A görög régész, Marinatosz professzor egy régi nagyváros központjára bukkant, ahol még két-háromemeletes házak is akadtak, a szobákat pedig a mindennapi életet ábrázoló freskók díszítették. Marinatosz professzor elméletet gyártott Platón „9000 évvel Szolón előtt” kezdetű mondatáról. A kutató szerint Szaisz papjai tízzel szorozták az adatokat, hogy ezzel az eseményeket a múlt homályába helyezzék. Sok későbbi mesélő törekvésére is jellemző, hogy kerek számokkal támasztja alá a "réges-régen" történt dolgokat…