János evangélista áldása - a bor

 

Jézus valamennyi tanítványa közül őt szerette a legjobban: ifjúságáért, szűzi életéért, hűségéért és buzgalmáért. Ezért megígérte neki, hogy halálakor kínszenvedés nélkül egyenesen maga mellé emeli az egekbe.

Csodák

János apostol Patmosz szigetén

János jelen volt az Olajfák hegyén, az Utolsó Vacsorán és Krisztus keresztre feszítésekor is, aki az ő gondjaira bízta rá édesanyját, Szűz Máriát. Mestere mennybemenetele után Péter apostollal egy ideig Jeruzsálemben tanított, majd Kis-Ázsiában, Efezoszban prédikált, és szervezte az egyházat. Domitianus Császár uralkodása idején (i.sz. 81-96) Rómába idézték, és ott keresztény hite miatt forró olajba vetették, de János sértetlenül lépett ki megkínoztatása helyéről. Ezután Patmosz szigetére száműzték, de onnan is hamarosan visszatérhetett. Számos csodát tett, ezek közül az egyik leghíresebb az, amit Arisztodemosz, a kis-ázsiai fejedelem kívánságára cselekedett. Jánost kényszeríteni akarták, hogy Diana istenasszonynak áldozzon, és Arisztodemosz azt mondta, ha Krisztus nevében az apostol képes Diana templomát lerombolni, akkor ő is hinni fog benne. Mikor azonban ez megtörtént, az uralkodó újabb bizonyítékot akart: előhozatott két halálraítéltet, kínosan ölő mérget adatott be nekik, azok hamarosan meg is haltak. Ezután azt kívánta, János is vegye be a borba töltött mérget, és ha életben marad, az valódi bizonyítéka lesz istene hatalmának. Az apostol megitta az italt, de nem történt semmi baja. A fejedelem végül azt követelte: a meghalt elítélteket támassza föl, és ez a csoda is nyomban végbement.

„Vasárnap énhozzám jössz.”

János 99 éves koráig élt, és mikor halála közeledett, Jézus megjelent neki álmában, mondván: „Vasárnap énhozzám jössz.” Vasárnap az apostol elbúcsúzott híveitől, megáldotta őket, és a templomban az oltár előtt befeküdt koporsójába. Buzgón imádkozott, és erre a legenda szerint fényes köd borította be. Mikor a köd eloszlott, az emberek már csak „mennyei mannát” találtak a koporsóban. Nevéhez öt kánonikus irat fűződik az Újszövetségben: egy evangélium, három rövid levél, és a Jelenések Könyve.

Bor és kehely

A középkorban a premontrei szerzetesek terjesztették el Európában a tiszteletét. Ennek egyik megnyilvánulása volt a Szent János áldása, azaz a borral való áldomás, köszöntés. Eredete az evangélium egyik jelenetére utal, amikor Jézus azt mondta Jánosnak: „meg tudjátok-e inni a poharat, melyet én inni fogok?” Ezért János egyik attribútuma a kehely (a másik a sas), ami persze legismertebb csodájához, a méreggel teli kehely kiürítéséhez is kötődik.

János neve napján a templomban a pap megáldotta a bort, és ezt a hívek oltalmazó erejűnek tartották: meghintették vele szőlőjük négy sarkát a jövő évi termés érdekében, maguk is ittak belőle, hogy egészségesek maradjanak, de orvosságként is használták, főleg fog- és fülfájásra. A középkorban ezzel kínálták meg a háborúba, hosszú útra készülőket, de a haldoklókat, halálraítélteket is, hogy Szent János oltalmazza meg őket a fájdalmaktól és a veszélyektől.

Az esküvők alkalmával is szerepet játszott a megszentelt bor és a kalács. A pap a borral teli kelyhet átnyújtotta a jegyeseknek János nevében osztott áldás kíséretében, kérve, hogy ezentúl az ő kifogyhatatlan forró szeretetével szeressék egymást.

Az istvánoláshoz hasonlóan szokásos volt a jánosolás, a János-köszöntés is, ugyanabból a célból és tartalmakkal.