Mustráló örömapák

Nem állítom, hogy a régi idők férfijának könnyű volt a helyzete, de legalább előre leosztott lapokkal játszhatott. Dédszüleink még szigorú felügyelet mellett fogadhatták csak hódolóikat, és az erényre serényen ügyelő nevelőnő a turbékoló párocska minden édesebb pillanatára azonnal lecsapott, és a klasszikus irodalom egyik bőrkötéses példányával darabokra szaggatta a romantikát. Így aztán az apósjelöltnek sok félnivalója nem volt a lánya érintetlenségét illetően, már csak a fiatalembert kellett kifaggatnia szándékai komolyságáról, ami az esetek többségében oltárira az volt.

Manapság már más idők járnak. A férfiak komolytalanabbak lettek, ugyanakkor szerencsére azok a vaskalapos idők sem tértek vissza, amikor a két családfő gyermekeik tudta nélkül tető alá hozta a házasság elnevezésű üzletet. Pedig ebben azért van valami irigylésre méltó. Oké, zsákbamacskát vett a nősülésre önmagát kijelölő flótás, viszont nem kellett gyöngyöző vízben megpuhítania a Hölgy papáját és mamáját. Merthogy olyanok ám, mint a jó húsleves: lassú tűzön, sokáig kell főzni őket. Főleg a ház ura a rágós falat. Vegyünk hát egy nagy levegőt, és próbálkozzunk meg azzal, hogy pasiként elfogadtatjuk magunkat barátnőnk aggódó szüleivel. Kezünk a csengőn, kezdődhet a megmérettetés!

100 lépés távolság

Megértem én az atyai félelmeket. Ha megpróbálom magam egy gyakorló apa szerepébe képzelni, amint a nappali függönye mögül méregetem az utcán az én kis angyalkámra várakozó nyegle, zseléfejű gyereket – hát menten kiver a víz. Tényleg nehéz lehet megélni, hogy apuci szöszi, kétvarkocsos szemefénye egy magassarkút viselő, dögös csajjá érett, de azért a szerelem – ideális esetben – az élet elkerülhetetlen velejárója. A család esze és feje hajlamos elfelejteni, hogy valaha maga is buzgón próbálkozott legalább elégségesre vizsgázni a hódítás címszó alatt futó tantárgyból, és így csípőből utál minden fickót, aki a lánya körül legyeskedik. Kemény dió az öreg, vagy ha már húsleves, akkor rágós, mint a libanyak. Még a leginkább be – és elfogadó viszonyban is megtartják azt a pár lépés távolságot, hiszen ők mégis csak atyai puszikat osztogatnak, mi mocskos szívtiprók meg nyálas smacikat. Ami még nem lenne baj; de, hogy pont az ő lányuknak!

Felfegyverkezés a lefegyverezéshez

Nem tréfa a dolog, hiszen ha komolyak a szándékaink Hölgyünknél – megesik az néha, bármilyen hihetetlenül is hangzik -, akkor valahogy az apósjelölt szívének közelébe kell férkőznünk. Nem lesz könnyed ujjgyakorlat, és sok múlhat a felkészülésen. Faggassuk ki szerelmünket, hogy mi az, amit drága atyja szeret, vagy ellenkezőleg, mi varázsol felhőket a látványunktól amúgy is borús tekintete fölé. Példának okáért ne említsük meg, hogy előző este mennyire örültünk az Újpest sikerének, ha a papus kamaszkora óta véresszájú Fradi drukker. Nyerő lehet, ha rögtön az első színrelépéskor megpróbáljuk levenni valami ajándékkal a lábáról, de ezzel is csak óvatosan! Teszem azt, ha kedvesünk apja a kerületi sintértelep marcona főnöke, akkor ne lepjük meg kölyök labradorok fotóival gazdagon illusztrált kutyás albummal. Azt már meg sem említem, hogy igyekezni kell valósághű képet festeni magunkról, persze gondosan elhallgatva a hétvégi berúgásunk kacskaringós történetét, de ugyanígy ne fényezzük túl magunkat: ne mondjuk, hogy a BMW éppen szervizben van, ha még egy BKV bérletre sem futja.

Ami összehoz bennünket

Kapásból szerezhetünk néhány jó pontot a fater osztályozó könyvében, ha önként jelentkezünk különböző háztáji munkánkra. Megjavíthatjuk a csöpögő csapot, felfúrhatjuk a polcot, de a karitatív cselekedetekért is jár egy négyes alá, így bátran vállaljuk fel a nagyi hazafuvarozását. Apósunk hálás lesz, hogy a családi ebédnél kedvére sörözhet. A sörtől pedig oldottabb lesz a hangulata, és itt megpróbálhatjuk végleg magunk mellé állítani; a kulcsszó: férfiúi szolidaritás! A nők ellen szövetséget kötni mindig élvezetes elfoglaltság, de a leendő apóssal ezt tenni: semmihez sem hasonlítható élmény. Fejezzük ki mély részvétünket, hogy két nő uralma alatt sínylődik a saját házában, és biztosítsuk arról: ránk mindig számíthat. Azért a fene nagy bizalmaskodás közepette a vállát ne öleljük át.

Akinél még udvarlók vagyunk

Eddig gondosan kerültem az anyák szerepét ebben az elfogadásos-megismerős mizériában. Ennek prózai oka van: velük lényegesen könnyebb kijönni. Igazából lehetünk semmirekellők, vagy hasonlíthatunk fenemód Quasimodo ikertestvérére, anyóspajtás addig nem fog vádat emelni ellenünk, ameddig szeretjük a lányát. Olyanoknak kell lennünk, mint a közkedvelt animációs sikerfilm pingvinjeinek: édibédinek. Zengjünk ódákat a főztjéről, a frizurájáról és az alakjáról, és öt mondatonként hozzuk szóba, hogy micsoda gyönyörű menyasszony lesz majd gyermekéből, aki mellett mi leszünk a legboldogabb férjek a világon. Ha végképp le akarjuk venni a lábáról, akkor egy elbűvölő mosoly keretében osszuk meg vele, hogy mennyire szeretjük a saját anyukánkat. A csajunk falra fog mászni ettől a kijelentéstől, de valamit valamiért…

Tűzön-vízen át

A félelem szerelmünk szüleinek megismerésétől nem a férfiak sajátja, meggyőződésem, hogy a nők legtöbbjében ugyanúgy ott dolgozik egy kis előzetes frász, midőn bemutatjuk őket a mi őseinknek. És ez így is van rendjén. Hiszen ha szeretjük azt, akivel vagyunk, akkor ösztönös vágyunk, hogy a számára fontos személyek elfogadjanak minket, sőt, odáig és vissza legyenek értünk. Pasiszemmel nagyjából így fest az első vizitálás annál a két embernél, akiket – ha jól keverjük a lapokat – idővel majd elkezdünk tegezni, és esetleg második anyánkként és apánkként gondolunk rájuk. Ha ez mégsem így alakul, és legyenek bármilyen kibírhatatlanok barátnőnk legközelebbi felmenői, egy pillanatra se feledjük: nem velük járunk, hanem a lányukkal.