Mesterséges idomok és a férfiak

A „minél nagyobb annál jobb” történelmi korokon átívelő berögződése alaptalan szorongást ébreszt mindkét nem képviselőiben. A hölgyek már-már bocsánatkérő pillantással kutatnak a minél kisebb melltartók között, amelyek viszont minél nagyobb szivacsot kell tartalmazzanak; a férfiak pedig az első éjszaka előtt idegesen toporognak a fürdőszobában, hogy vajon kedvesük nem fakad-e harsány kacajra, amikor a kard először villan elő hüvelyéből. Márpedig eme korlátok magvait kifejezetten mi ültetjük el magunkban, hiszen aki nyitott füllel szaladgál a világban, az már csokorba gyűjthette azon véleményeket, miszerint ha a szerszám túl nagy, az már inkább fáj; a hímek egy jól elhatárolható csoportja pedig egyenesen rajongói klubot alapítana a kis mellű lányok támogatására. Akár a múzeumban – látványnak szép-szép, de megérinteni már nem lehet. Illetve, ha lehet, nem biztos, hogy akarjuk. Éljen a természet, a szilikon pedig maradjon meg az ipari felhasználás területén!


Adj egy csókot!

Mielőtt jobban alászállnánk a dombok közé, vessünk egy pillantást feljebb, hiszen fejétől bűzlik a hal. Talán ez kicsit meredek megállapítás, és nem is kell ennyire nagy totálban vizsgálni a helyzetet. Állapodjunk csak meg a szájnál. Annyira foglalkoztat a kérdés, hogy vajon hol, mikor és ki álmodta meg a szájfeltöltés misztériumát? Vajon valaki egy reggel azzal fordult még békésen szunnyadó feleségéhez, hogy: „Drágám, nem akarsz nagyobb ajkakat?”. Élete párja talán eljátszott a gondolattal, a lelkes sebész-kutató pedig lázasan elkezdett agyalni a megvalósításon, miközben szemgolyója helyén dollárjelek kezdtek pörögni. Sajnos, nem is tévedett. Mániája elterjedt, és megragadt egy bizonyos körben. Mindez pusztán csak fikció, de nem kizárt, hogy valahogy így indult el a folyamat. Nem tudom, azon nők, akik önként és dalolva vetik alá magukat a beavatkozásnak, vajon kifaggatták-e választottjukat, hogy mit szólnának hozzá, ha ajkuk ezentúl kétszeres teltséggel húzódna mosolyra. Merthogy a teremtés koronája nagyjából egy vállrándítással elintézi az egészet. Még a fodrász után bekövetkezett változást sem vesszük észre, nemhogy egy pár milliméterrel megnövelt szájat! Különben is, a realizmus aranyszabályait bibliaként forgató hímagy fel nem foghatja, hogy minek keresni a fájdalmat, ha nem muszáj. Hölgyeim, belegondolnak, hogy milyen látvány fogadja majd Önöket a tükörben nagymamakorukban? Arról nem is beszélve, hogy a bulvárműsorok közkedvelt témája bemutatni egy-egy félresikerült műtét végeredményét. Sajnos, arra vonatkozólag nem tudok érdemi beszámolóval szolgálni, hogy bármi gyakorlati haszna van-e a felfújt ajkaknak. Vagy csak nem tudok a találkozásról?

Kebelcsodák. Csodák?

Gyakran hallom fajtársaimtól: „ennek a lánynak nagyon nehéz a szemébe nézni, mert a dekoltázsa egyenesen vonzza a tekintetet”. Vajon minden esetben tisztában vagyunk-e vele, hogy mivel is állunk szemben? Csak egy jó érzékkel kiválasztott push-up melltartó, a természet ajándéka, vagy egy ügyes kezű sebész munkája kacsingat felénk a ruha mögül? Közel sem biztos, hogy a szem után a kezünk több információval tud szolgálni. Egyik ismerősöm épp valamelyik nap osztotta meg velünk dilemmáját, miszerint képtelen eldönteni, hogy éjjeli játszótársa vajon az ég ajándékaként rendelkezik-e ilyen elismerésre méltó dombokkal, vagy szó szerint valami lapul a háttérben. Mi többiek – naiv beavatatlanok – mondtuk neki, hogy a tapintás csak elárul valamit. Tanácstalan fejcsóválás volt a válasz, miszerint ő nem érzett semmi mögöttes anyagot, ellenben a domborulatok még fekvő helyzetben is úgy meredeztek az ég felé, mint a kilövésre váró rakéták. Mit lehet erre mondani? Idővel talán félénken előállhatunk a kérdéssel az illetékesnél, de ezzel indítani mégiscsak merészség. Mindenesetre az leszögezhető: egy férfinél nem itt dől el az éjszaka sorsa. Mutassanak nekem valakit, aki bármekkora élharcosa is a természetes kebleknek, de feltartott kezekkel kihátrál az ágyból, ha szilikont érez az ujjai alatt. A beküldők között nem sorsolunk ki semmit…

Táborokra szakadva

Fentebbi megállapítást akkor is tartom, ha a témában folytatott tájékozódó beszélgetések alapján két csoportra oszthatjuk a hímek társadalmát. A piros sarokba azok kerülnek, akik királlyá koronázásuk esetén első intézkedéseik egyikeként rögtön betiltatnák a plasztikai sebészetek eme irányvonalra szakosodott rendelőit. A kék sarokba pedig azok, akik nem állnak le dilemmázni azon, hogy vajon mi az érett dinnyék alapanyaga, ösztöneik csak néhány szót lihegnek a fülükbe: „mindegy, a lényeg, hogy nagy legyen!”. De kötve hiszem, hogy pusztán ettől bárki is térdre rogyna. Társaságunk egyik tagja már találkozott teljes életnagyságban mesterkélt mellekkel, és amikor mi izgatottan faggattuk a differenciáról, csak egy unott „semmi különleges” szócsoportot kaptunk reflektálásként. Azokra a napokra is megmosolyogtató visszagondolnom, amikor egy nőismerősöm – akkoriban már gyakorló feleség – szinte fanfárok közepette vonult be egy klinikára, mellnagyobbítás céljából. Mégsem sikerült learatnia a babérokat, és a környezetét talán csak a jóérzés tartotta vissza attól, hogy bevallják neki, miszerint a műtét olyan volt, mint a császár új ruhája: nem is látszik belőle semmi. Egyedüli tanúként csak a bankszámla számolhat be arról, hogy valóban megtörtént a beavatkozás.


Részletkérdés

Vádolják bár a férfiakat azzal, hogy mekkora kritikusok, a mell nagyságát illető elméleti viták önmagukban nem döntenek el semmit. A nagy többség sokkal könnyebben túllép ezen, mint kedvenc csapatuk hétvégi vereségén. Mert akár hihető, akár nem, egy csomó minden képes elhomályosítani a keblek méretét. Ruhában, vagy nélküle is. A felsorolásba most nem kezdek bele, gyűjtse össze mindenki maga a tapasztalataiból, vagy kérdezze meg partnerét. De hogy a beültetett szilikon nem kerülne be a „Kedvencek Top 5”-be, arra bátran mérget vennék.