Mivel azonban intelligensek, alkalmazkodóképesek és szerethetők, elviselik. Egyik lábukat a másik után téve lépegetnek tovább, így menve végig az életükön. Megteszik, ami szükséges, biztosítják azt, ami kell, és fogalmuk sincs róla, hogy sokkal sebezhetőbbek az élet állította kihívásokkal szemben, mint más emberek. Ez egészen addig tart, amíg váratlanul munkahelyet nem kell váltaniuk, vagy a gyermeküknek nem lesz valami baja, vagy valakit, akit szeretnek, el nem veszítenek. Talán a házasságukban van a baj, vagy valaki gyűlölködve állt hozzájuk, de valami kizökkenti őket a megszokott állapotukból.

Amikor hevesen küzdenek valamiért vagy valamivel, és úgy érzik, ez az egész túl messzire mehet, azon kapják magukat, hogy depresszióssá váltak. Megkérdezik maguktól: „Miért olyan nehéz ez nekem?” „Miért jutottam ide?” „Nem kellene talpraesettebbnek lennem?” Sokuk számára a „talán” a válasz.

• Talán ha elegendő figyelmet fordítottak volna gyerekként az érzelmeidre, most pozitívabban és könnyebben tudnál szembenézni az érzelmeiddel.

• Talán ha a szüleid tudták volna, hogyan érzel gyerekként, most te magad is meg tudnád fejteni az érzéseidet.

• Talán ha öntudatra és önszeretetre lettél volna nevelve és ezzel el is láttak volna, most lenne kikre támaszkodnod a nehéz időkben.

Olyan háztartásban felnőni, ahol az érzelmekre alig fordítottak figyelmet (Gyermekkori Érzelmi Elhanyagoltság), az komoly nyomot hagy a fejlődő gyermekben. Például hajlamossá teszi a depresszióra, és arra, hogy mindenért önmagát hibáztassa.

Ha elegendő mennyiségű érzelmi megerősítés és érzelmi kifejezés nélkül nőttél fel, valószínűleg azt teszed, mint a legtöbb jó gyerek: félreteszed és lesöpröd az asztalról az érzelmeidet. Ez gyerekkorban talán még működött, most, felnőttként azonban muszáj, hogy teljes és egészséges kapcsolatod legyen az érzelmeiddel.
 

A gyermekkori érzelmi elhanyagoltság így okoz depressziót felnőttkorban