Segítség, a gyerekeim nem költöznek el

„Talán az ajtó előtt kellett volna hagynom a lányomat?!”

Nálunk teljes a káosz. Hat hónappal ezelőtt a lányom, Zsófika, a férjével, Gergővel, és két gyermekével és a kutyájával megjelent az ajtónk előtt. Bőröndökkel, csomagokkal és rengeteg játékkal. A ház, amelyet építettek, nem készült el időben, ezért ki kellett költözniük a lakásukból.

A lányom számára egyértelmű volt, hogy befogadjuk őket. Mindig így volt: ha segítségre volt szükségük, ott voltunk. Korábban sofőrködtünk teniszedzésre, balettre és lovaglásra, később pedig vészhelyzeti bébiszitterként ugrottunk be. A férjem néha azt mondja:

– Talán egy kicsit elkényeztetted...

De nem természetes, hogy az ember ott van az egyetlen gyermekének? Kim szerint:

– Anya és én olyanok vagyunk, mint a legjobb barátnők.

Ez boldoggá tesz engem.

Az érettségi után gazdaságpszichológiát tanult, férjhez ment, és 27 évesen megszületett az első gyermeke. Attól kezdve nagyszülőként hetente többször is segítettünk. Amikor elkezdték építeni a házukat, még több segítségre volt szükségük – és amikor a család gyakorlatilag az utcára került, természetes volt, hogy közbelépünk.

Beköltöztettük Zsófikát, a férjét, a hároméves Bélát és a hatéves Sanyikát. A lezárások idején mindenki otthon volt. Én bevásároltam, főztem, mostam, sétáltattam a kutyát – néha azt hittem, megőrülök ettől a hatalmas felfordulástól.

A „Mama Hotel” óriási megterhelés

Bár úgy gondolom, hogy szükséghelyzetben össze kell tartania a családnak, a lányom elvárásait időnként túlzónak éreztem. Persze, ő is ideges és kimerült volt. Az férjemé, és az én életem is fenekestül felfordult.

Amikor teljesen elfáradtam, egy barátnőmhöz menekültem. Jó volt, hogy voltak statisztamunkáim, és néha kimozdulhattam. És még soha nem jelentettek annyit számomra a templomban tartott festőtanfolyamok, mint most.

Mindezek ellenére azonban soha fel sem merült bennem, hogy ne segítsek tovább a lányomnak.

Kovács Lászlóné (55): „Ultimátumot adtunk neki: 25 évesen el kell költöznöd!”

Hogy lehet két gyerek ennyire különböző?

A lányunk (26) hamarosan befejezi a jogi egyetemet. A fiunk, Dominik (25) viszont 19 évesen félbehagyta az ipari kereskedői képzését. Állítólag azért, mert inkább gazdasági tanulmányokat akart folytatni, de végül soha nem is iratkozott be.

Ideje nagy részét online póker játékokkal töltötte. Minden próbálkozásunk, hogy új célt találjon és segítsünk neki előrelépni, kudarcot vallott.

Szörnyű dilemmában éreztük magunkat. Bár a fiunk már felnőtt volt, nem úgy viselkedett. Remény és kétségbeesés között őrlődtünk. Egyrészt bűntudatom volt, és azon gondolkodtam, mit ronthattam el a nevelésében. Másként bántam vele, mint a lányunkkal?

Ugyanakkor tudtam, hogy akaratlanul is támogatom a tétlenségét. Tető volt a feje fölött, minden nap kapott enni, sőt még takarítási és mosási szolgáltatást is. Egy idő után világossá vált: ez így nem mehet tovább.

Nehéz szívvel a férjemmel ultimátumot adtunk neki.

Néha szükség van következményekre

Azt mondtuk neki, hogy 25 éves korára el kell költöznie, mert ezt a helyzetet már nem tudjuk tovább fenntartani. Eltökéltek voltunk. A legrosszabb esetben még a rendőrséget is kihívtuk volna.

Tudom, ez keményen hangzik, de valahogy ki kellett mozdítanunk Dominikot ebből a letargiából.

Eleinte dühös volt, és egy szót sem szólt hozzánk. Aztán mégis lépett: talált egy új képzési helyet biztosítási ügyintézőként.

Most még velünk lakik, de ha egy év múlva befejezi a képzést és eleget keres, saját lakásba költözik. Közben barátnője is lett, és együtt szeretnének élni.

Úgy tűnik, a következetességünk segített. Ma már ő maga is így látja.