A terápia NEM ciki! - Egy felszabadító kötet a terápiáról a kliens és a pszichológus nézőpontjából

Mind ugyanazt akarják. A megcsalt, a hűtlen, a gyermekre vágyó, a szerető. Legfőbb vágyuk, hogy megszerezzék az irányítást saját életük felett. Van, akinek felnőttként hirtelen, egyik napról a másikra csúszik ki a talaj a lába alól, van, akitől kisgyerekként vették el a kontrollt, és van, akinek a kezdetektől fogva mindig mások írják a történetét. Mindannyian azért jönnek el hozzám, hogy új fejezetet nyithassanak. Ne csupán statisztáljanak, hanem ők játszhassák a főszerepet.  Az embereket állítólag a szenvedésnyomás kergeti a terápiába. Én ezt másképp gondolom: szenvedni egyedül is remekül lehet. Ahhoz ellenben hatalmas bátorság kell, hogy valaki belevágjon az önismereti munkába. A bátorság az, ami megkülönbözteti a magányosan, de rutinosan szenvedőt a változtatni akaró szenvedőtől. A bungee jumping kismiska ahhoz képest, amikor az ember ebbe a folyamatba belevág. Aki terápiába indul, tisztában van azzal, hogy kő kövön nem marad.

A terápia nem ciki – ezeket a történeteket olvasva egyértelmű lesz, hogy szabad segítséget kérni. Az ember, ha egyedül hagyják a problémáival, helyben jár. Ha jelentkezik egy terapeutánál, akkor képes fejlődni.  

(Szigeti Ildikó)

Szigeti Ildikó pszichológus nem ítélkezni akar, hanem megérteni, és segíteni a klienseknek saját döntéseik meghozatalában. Könyvének különlegessége, hogy 4 ember története kapcsán a pszichológus önmagára és a terápiás helyzetre is reflektál. A tabudöntögető őszinteség és a kétféle nézőpont felszabadító hatású: kiderül, terápiába járni nem ciki, bármilyen erős is a társadalom részéről a mentális megbélyegzés. Nem bolondok, extrém figurák járnak pszichológushoz, hanem teljesen átlagos emberek, akik úgy döntöttek, ideje megismerniük önmagukat, változtatni a helyzetükön.

A 4 különböző eset jól mutatja be azt, amivel mindannyian küzdünk: a folyamatos élethazugságokat. Szigeti Ildikó nem áltatja klienseit azzal, hogy nála van a bölcsek köve, vagy mindenkinél el lehet érni változást, vagy ha sikerült, az a változás életre szóló lelki immunitást ad számára. Tisztában van lehetőségei korlátozott, mégis sokszínű mivoltával. Legfőbb eszköze a humor, amit minden pszichológusképzés során tanítani kéne. A kötet jóval több annál, mint önismereti mű: iróniával, életszeretettel megírt könyv arról, milyen érzés megérkezni élethazugságainkból a terápiás valóságba, utána pedig saját önazonos életünkbe.  

A különféle esetek sokszínűsége lehetőséget ad arra, hogy pszichológiai kulcsfogalmakkal is megismerkedjünk. Mit jelent a narcizmus-empatizmus kapcsolata, a hűtlenség-gén, az imposztor-szindróma, a szorongó ambivalens kötődés, a mintakövetés, a próbaválás, a poliamoria, miért van a titoknak erotizáló hatása, mi az a transzgerenációs trauma, a másodlagos meddőség, a Kaddis-szindróma, kik azok a Ratkó-gyerekek, mit jelent az evolúciós pszichológia, miért terjedt el a közhiedelem, hogy kizárólag csak a nő lehet meddő, mit jelent pontosan a „mintha” barátság és a toxikus jóakaró,  mire jó a félelemlista, mi is az az érzelmi vakfolt, a hedonista taposómalom, mi az a Zeigranik-hatás, mit jelent a tulajdonítás és a terápiás szerződés, az utólagos tisztánlátás, pszichés keszonbetegség, és miként lehet, hogy mindenkinek megvannak a saját manipulátorai, azok, akik a legjobban tudnak zongorázni a triggerpontjain? „Sosem gondoltam volna, hogy ilyen szórakoztató lehet olvasni halálosan komoly dolgokról” – írta a kötet egyik olvasója. „Mint ahogy azt sem, hogy leteszem a könyvet, és arra gondolok, nem is olyan rémisztő dolog pszichológushoz járni. Mennyire jó, hogy ilyen közelről megismerhettem, milyen is egy terápiás folyamat!”

Idézetek a könyvből:

„Az önismeret nem más, mint öntudatra ébredés.”

„A legtöbb, amit tehetek, hogy rávezetem őket a saját megoldásukra. Jellemzően ugyanis tudják, mit akarnak. Tőlem csak megerősítést várnak.”

„Nagyon sokan vannak, akiknek az állandó gyötrődés a bevált működési módjuk, mondhatni, a gyári beállításuk, és nem szerepel a középtávú terveik között, hogy változtassanak ezen. Nem szabad elvenni tőlük a szenvedés jogát.”

„Ki kell várni, hogy a kliens megérkezzen a terápiába!”

„»Szabadság az, hogy mit kezdesz azzal, amit veled tettek.« Sokszor idézem. És mindig hibásan. Újra és újra odabiggyesztek egy szót. »Szabadság az, hogy eldöntöd, mit kezdesz azzal, amit veled tettek.« Nem véletlenül ragaszkodom olyan ösztönösen makacsul ehhez a kiegészítéshez. Mert ez a lényeg.”

„Én sem teszek mást, mint egy prostituált: áruba bocsátom önmagam. A szexmunkás a testét, én a lelkemet. Ugyan mi a különbség? Ha csak az nem, hogy míg ő minden alkalom után lezuhanyozza magáról a munka piszkát, addig én hazaviszem. Velem maradnak a kliensek történetei, traumái és nyomasztó kérdései.”

„Kötelességemnek, már-már küldetésemnek tekintem, hogy eloszlassam a nárcizmussal kapcsolatos tévhiteket. Ezekkel a jól hangzó címkékkel könnyen és gyorsan lehet »dobozolni« az embereket, de csábító egyszerűségükkel ahhoz is hozzásegítenek bennünket, hogy hibásan ítéljünk meg másokat. A városi diagnoszták manapság úgy osztogatják ezt a jelzőt, mintha egész évben szezon végi kiárusítás volna belőle. Szitokszóvá torzult ez az amúgy pszichopatológiai fogalom. Kezdem azt hinni, a közfelfogás szerint kétféle ember létezik: a nárcisztikus és azok áldozata.”

„A manipulátorok kifejezetten szeretnek az áldozat szerepében tetszelegni. Amennyiben az »áldozat« szerepet gyorsan lefoglalják maguknak, a másiknak marad a »bántalmazó« szerep.”

„Mondják, a harag nem jó tanácsadó. Márpedig bizonyos helyzetekben igenis az.”

„Talán kissé drámainak tűnhet ez a túlélő címke, de azok, akik maguk mögött hagytak egy mérgező, bántalmazó viszonyt, tudják, hogy nem túlzás. A túlélők lelkének egy jókora darabja bizony odaveszett. Egyszer s mindenkorra. A túlélés számukra saját maguk újrateremtését jelenti.”

„Ha valaki elszánja magát a terápiára, változásra vágyik, változtatni akar. Ám vannak, akik azért fordulnak szakemberhez, mert megerősítésre van szükségük ahhoz, hogy benne maradhassanak egy helyzetben.”

„Egy középkorú házaspár kereste fel a pszichológust. Miután a terapeuta megkérdezte őket, hogy mi a gond, a nő hosszasan és zokogva sorolta a szakembernek az elmúlt tizenöt év összes létező problémáját. Csak mondta, mondta: elhanyagolás, bensőségesség hiánya, üresség, magányérzet, szeretethiány és egy végtelen lista a soha ki nem elégített érzelmi igényeiről. A szakember türelmesen hallgatta az asszony panasz áradatát, majd felállt, megkerülte az íróasztalát, és egy hatalmas szenvedélyes csókkal magához ölelte a nőt. Az asszony hirtelen elhallgatott, és leült. A pszichológus a férjhez fordult és így szólt: »Látja, erre van szüksége a feleségének, hetente legalább háromszor! Meg tudja tenni?« A férj gondolkodott egy kicsit, majd válaszolt: »Nos, el tudom hozni Önhöz önhöz hétfőnként és szerdánként, de péntekenként horgászni járok.«”

„A szerepünk leginkább ahhoz a kisrepülőhöz hasonlítható, amely a vitorlázó gépnek segít elérni a biztonságos utazó magasságot, majd egy mozdulattal leválik róla.”

„Általában megérezzük, ha a végéhez közeledik a terápia. Az utolsó találkozásoknak semmihez nem hasonlítható, sajátos hangulata van. Egyszerre van jelen a jól végzett munka büszkesége és az újtól való félelem, a tudatossá válás okozta megkönnyebbülés és az önállóság nyomasztó súlya.”