Utazni annyit tesz, mint elindulni az ismeretlenbe. Csak menni, kitartóan egy távoli cél felé, sokszor kellemetlenségeket is elviselve. Aki el akar jutni valahová, cserébe hajlandó bizonyos áldozatokat is hozni. Nem csak az anyagiakra gondolok itt, hanem a kényelemmel kapcsolatos igények alábbadására is. Vagy akár olyan szituációk elviselésére, amik az egyénnek nehezére esnek. Vegyük a klasszikus példát, nem mindenki számára olyan szuper élmény repülőgépen ülni, mégis felszállnak, ha várja őket egy másik kontinensen valami vagy valaki...

Számít, hogy hová?

Ez bizony főleg személyiségfüggő. Rutinos, nagy utazóknak szinte nem. Vagy legalábbis annyi a lényeg, hogy minél érdekesebb, adott esetben szórakoztatóbb helyszín legyen. Az ő számukra maga az utazás, mint folyamat, vagy ha úgy tetszik cselekvés a lényeg. Vagyis ők nem csak elviselik magát az utazást, hanem még élvezik is, hiszen eltűnnek az utazással járó kényelmetlenséggel kapcsolatos félelmeik.

Nem ritka, hogy nagy hátizsákkal közlekednek, mégsem tűnnek fáradtnak, a fél napos vonatúton békésen nézelődnek vagy csendben elfoglalják magukat, nem idegeskednek (annyira...), ha kimarad a New Yorkba induló reggeli első járat, mert nem hagyják maguknak ezzel elrontani az élményt. A helyszín elérése pedig, főleg ha messzi és nehezen elérhető célpontról van szó, gyakorlatilag győzelmi mámorral tölti el őket.
Kalandvágyból kelnek útnak, mert úgy érzik, hogy az otthon elérhető napi dolgok nem hozzák meg számukra ezt a lelki pluszt. Nem ritka persze, hogy valójában önmagukat keresik, vagy csak szimplán még a tudatalattijukban motoszkál az a főként fiatal korban berögzült tévhit, hogy létezik a világnak olyan pontja, ahol majd boldogok lesznek. Pedig valójában a problémáikat is magukkal viszik, hacsak nem veszik a bátorságot, hogy szembenézzenek velük. Persze ha ez megtörténik, akkor sem hagyják feltétlenül abba az utazást, hiszen addigra már szinte életmóddá válik, csupán más megvilágításba kerül, szimpla hobbi marad a menekülés helyett...

Viszont nézzünk egy másik, vagyis sokkal gyakoribb embertípust. Ők nem számítanak rutinos utazónak. Az utazás gondolata bennük nagyjából tavasz végén merül föl először, mikor elkezdődnek a cégüknél a szabadságolások, hiszen ha mindenki megy, akkor nekik is kell ugye. Számukra nagyon is számít, hová mennek, hiszen, úgymond kikapcsolódnak. Vagy legalábbis, próbálnak...

Stressz forrás lehet ugyanis már a helyszín kiválasztása is. Ha mondjuk, a pár egyik tagja inkább a tengerparton süttetné a hasát, a másik pedig ragaszkodik a körutazásos, viszonylag kevés egyéni kikapcsolódási lehetőséggel kecsegtető ajánlathoz. Hasonló lehet a „menjünk el a gyerekek kedvéért" című történet, ami után nem szoktak kisimult arccal hazaérkezni a szülők, ha a kirándulás programja számukra olyan idegen. Megjegyzem, nem is érdemes ilyen áldozatot hozni, hiszen a szülő feszültsége bizony hajlamos átragadni a gyerekre...

Az ilyen embereknek a fentebb említett, lazább típussal szemben az utazás igazi rémálom lehet. Az ő szájukból hangzik el leggyakrabban (igen, még felnőtt fejjel is!) a „Mikor érünk már oda?". Unatkoznak, vagy akár rosszul is vannak az utazás során, és hangos, megkönnyebbült sóhajjal konstatálják a megérkezést. Kényesebbek a szállást illetően, sőt a kötekedőbb típus valósággal sportot űz a hely kritizálásából, mintha ebből nyerné az energiáit.

Próbálnak a drága, különlegesnek vélt, jól hangzó programok közül válogatni, csak hogy legyen mivel dicsekedni és legyen miről képet feltölteni a közösségire. Hazaérve pedig sokszor megfogadják, hogy egy darabig biztosan nem mennek sehova. Számukra tehát nem jelent éppen egyet az utazás és a lelki béke megtalálása...

A két szélsőség között persze van átmenet, csak hogy jobban tudjuk árnyalni a képet. Van, akinek nem lételeme az utazás, de néha jól esik neki, ha egy jó programmal kicsit ki tudja zökkenteni magát a szürke hétköznapokból. Nem tervezi minden nap a majdani világkörüli útját, de a Normafára szívesen elnéz, ha szép az idő és épp nincs munka hétvégén. Ők általában kiegyensúlyozott emberek, akik másban lelték meg a lelki békét és a kiteljesedést, egy jó kis utazás már csak hab a tortán...

„Egy időre elmegyek"

Nem kell éppen pszichológusnak lenni hozzá, hogy rájöjjünk, ez a mondat lelki válságban szenvedő embertársainktól hangzik el az esetek többségében. Az ő fejükben az utazás az egyetlen lehetséges alternatíva a válságból való kilábalásra, a túlélésre. Belemenekülnek magába az utazásba, ugyanakkor új utakat is keresnek, mert nem akarják, hogy szomorúságuk tönkretegye az életüket.

Magánéleti traumák bekövetkeztével lehet ez jó megoldás. Ha valakit elhagynak, az utazás során szerzett élményeivel talán kicsit helyre teheti az önbecsülését, enyhítheti magányát. Ha egy nagyon közeli hozzátartozó hunyt el, legalább nem emlékezteti folyton a hiányára a közös otthon látványa, a rengeteg tárgy...

Nem tűnik olyan súlyosnak egy szeretett személy elvesztéséhez képest, de önbecsülés szempontjából nagy törés lehet a munkahelyről történő elbocsátás is. Ilyenkor is igazi lelki felüdülés lehet elutazni jó messzire, és esetleg valami teljesen másba belefogni, hogy ne érezze egy rakás szerencsétlenségnek magát az ember.

Úgy tűnik tehát, hogy a lelki béke megtalálásához sokszor valóban egy elszánt továbblépéshez, egy igazi nagy utazáshoz van szükség, hogy évekkel később visszatekintve már ne is értsük, miért vágott annak idején annyira földhöz az a bizonyos esemény, vagy legalábbis elfogadjuk, hogy ez a rossz dolog valamiért megtörtént velünk...