Minden idők legjobb nyomozói

„A klasszikus krimi vértelen és erőszakmentes.” Nem emlékszem már, honnan származik az idézet, de végtelenül egyetértek vele. A letehetetlen bűnügyi regények mind olyan történetek, melyek a csavaros emberi természetről lebbentik fel a fátylat, miközben a nyomozó maga is ritka egyéniség – akivel nem biztos, hogy szívesen találkoznánk a való életben.

Miss Marple

A fent említett falusi vénkisasszony Agatha Christie legkedveltebb nyomozója volt. Poirot-val ellentétben – akiről szintén nem feledkeztünk el – őt kifejezetten szeretett idősebb nőrokonairól, elsősorban imádott anyai nagyanyjáról mintázta, akinél a rózsaszín-fehér, derűs külső átlagon felüli logikát, valamint már-már ijesztő emberismeretet takart. De mint más esetekben, Miss Marple-nek is volt elődje, méghozzá Anna Katherine Green amerikai írónő tollából Amelia Butterwort éles elméjű vénkisasszonya, aki diszkréten terelgette a megfelelő irányba a hivatalos szervek képviselőit a bűntény megoldása felé. Korát és külsejét álcának használva, ártatlan arckifejezéssel tette fel kérdéseit. Legfőbb fegyvere mégis az volt, hogy hagyta magát alábecsülni, sőt, a cél érdekében, akár rá is játszott szerepére. A guruló gombolyagok, a pletykálással átszőtt teázások, a kertészkedés és a madarak figyelése közepette hallgatta ki gyanútlan tanúit, olykor magát a feltételezett gyilkost is. Miután úgy érezte, elegendő tény van birtokában, egyszerűen logikus sorrendbe állította a cselekmény szálait.

A mindenbe mosolygósan belekotyogó idős hölgy figurája 1930-ban született, és 12 regényben valamint 20 novellában kísérhettük végig kalandjait. Christie írói munkásságához mérten azért ilyen kevésben, mert viszonylag későn fogalmazódott meg benne a figura ötlete, miután szó szerint ráunt a narcisztikus belgára.

Poirot

Ki ne emlékezne a háború elől Nagy-Britanniába menekülő Hercule Poirot jellegzetes figurájára? Talán még Miss Marple-nél is tisztább kép rajzolódik ki előttünk a név hallatán. Ennek oka azonban nem memóriánk minőségében keresendő, sokkal inkább az írónő munkásságának köszönhetjük. A mértani pontossággal megtervezett hivatásos nyomozó külsejét tekintve alacsony termetű, tojásfejű, díszesen ápolt bajuszú, (eredetileg) macskazöld szemű. Elegáns megjelenésére kényesen ügyel. Minden megnyilvánulását átjárja a hiúság: színpadiasan titokzatos, szőrszálhasogató, már-már kiállhatatlanul büszke agyi teljesítményére. Az első Poirot történetet 1920-ban vetette papírra az írónő, így talán nem is csoda, ha nem túl barátságos figuráját 1975-ig, az utolsó történetig megunta, sőt mondhatni megutálta.

Christie nem bízta a véletlenre két leghíresebb szereplőjének sorsát: már harminc évvel halála előtt megírta a mindkettejük életútját befejező regényeket, Poirot utolsó ügyét a Függöny, míg Jane Marple-ét a Szunnyadó gyilkosság címmel.

Maigret

A XX. század egyik legtermékenyebb írójának, Georges Simenon-nak tollából született meg Maigret felügyelő alakja. A szerző és szereplője nem sok hasonlóságot mutatott: a majd 450 írott mű megalkotója nagy nőcsábász, igazi életművész volt, aki nagykanállal habzsolta az életet. Míg a regényeinek hőse visszavonultan élt feleségével, híres volt megingathatatlan erkölcsi szabályairól, miközben maga is betartotta a betyár becsület íratlan szabályait.

De hiába tette Maigret már első történetével hihetetlenül gazdaggá és ismerté a szerzőt, valósággal féltékeny lett rá. Úgy érezte, komoly irodalmi munkásságában akadályozza őt, ezért a 19. kötet után felhagyott a párizsi nyomozó történeteinek írásával. Ennyi megírt történet elég volt hozzá, hogy jól kiforrott szereplői valósággal közönsége személyes ismerőseivé tegyék. Leginkább pedig a zseniális Maigret, akinek még mély hallgatásai is jelentőségteljesen köszönnek vissza az oldalakról. A francia nyomozó – aki a tényekkel egyenrangú szinten bánt a megérzéseivel és emberismeretével, aki leszállt az alvilágba és valóságos kincsekkel tért onnan vissza, akikről még a bűnözők is elismeréssel beszéltek – felejthetetlen figurája a krimi-irodalomnak. A folyamatosan pipázó, kalapos, ballonkabátos állami hivatalnok az igazság megszállottjaként majdhogynem azonosul az üldözöttel.

Az olvasók nyomására ismét életre keltette főfelügyelőjét, megszületett a 20. kötet is, végül pedig összességében 75 regény és 38 novella.

Sherlock Holmes

Sir Arthur Conan Doyle figurája teremtette meg a mai értelemben vett detektívet. Ő volt az első hivatásos nyomozó a világirodalomban, aki pipázós, jellegzetes modoros viselkedésével először 1887-ben jelent meg könyv formájában, de a Holmes történetek többsége negyven éven keresztül a The Strand című magazin hasábjain láttak napvilágot. Azonban, ha Sherlock Holmes alakjáról beszélünk, akkor szintén meg kell említeni elmaradhatatlan társát Dr. Watsont. Az örök másodhegedűsnek korántsem nevezhető orvos a legtöbb történet narrátora, és tulajdonképpen az elbeszélések keretadó figurája, fő segítője. Az ő barátságuk több mint húsz évet ölel fel.

Bár világszerte leginkább - a máig újítónak számító - Holmes-krimijeivel lett ismert, 1891-ben felmerült benne szereplője „meggyilkolása”, mondván nem marad ideje fontos dolgokon elmélkedni. Két évre hiába tette halottá a világhírű nyomozót, a panasz leveleknek köszönhetően egy csavaros megoldással visszahozta őt. Élete során összesen 56 novellában és 4 regényben szerepeltette.