De hogyan és miért lesz valakiből szerető?

A „hogyan” megválaszolása talán nem is annyira bonyolult, egyszerű kereslet-kínálat kérdés az egész, mert amíg vannak portyázó férfiak és boldogtalan nők – és fordítva –, addig szeretők is lesznek. Engem inkább a miért érdekel, ez az, amit nehezebb megemésztenem.

Miért egyeznek ki egyesek a szeretői státusszal? Talán suta ez a kérdés, de ez abból adódik, hogy én sosem vállaltam még a szeretői szerepkört - bár lehetőségem lett volna rá. Ez a „hiányosság” viszont segítségemre van abban, hogy most elfogulatlanul, külső szemlélőként írhassak a témáról.

Szóval adott egy nő, akinek kora, beosztása, súlya, hajszíne, vércsoportja – és még sorolhatnám a paramétereket – most teljesen lényegtelen, ami fontos, hogy szingli.
És van egy férfi, akinek a megjelenése és körülményei ugyancsak az olvasó képzeletére vannak bízva, egyetlen tudnivaló róla, hogy nős.

Ők ketten, mondjuk, egy közös munka kapcsán találkoznak valahol, beszédbe elegyednek, rövid időn belül kiderül, hogy mindketten boldogtalanok, de közben az is egyre nyilvánvalóbb, hogy egymás számára szimpatikusak és vonzóak, vagyis kipattant az a bizonyos szikra. Eleinte pironkodva, erkölcsi kérdéseket felvetve közelítenek egymáshoz, amolyan egy lépést előre, kettőt hátra technikával, de végül a gátlások szövete teljesen felfeslik, egymás karjaiban végzik, és ezzel kezdetét veszi a viszony, és egy új – szeretői – életforma. Mindkettejük napjai felélénkülnek, van ki miatt borotválkozni, van ki miatt a legszebb ruhát felvenni, tervezgetik a találkákat, minden rózsaszín ködben úszik. De mégis meddig? Meddig tartható fent változatlanul egy olyan kapcsolat, ahol az egyik fél mindig kevesebbet fog kapni, mint a másik?

Gondolom, a nő fejében ilyenkor indulnak meg az olyan fantáziák, hogy ez csak átmeneti állapot lesz, mert a férfi majd úgyis elválik, és őt veszi el feleségül. Vagyis beindul az önámítás, csak azért, hogy mindenáron megmaradjon ez a régóta várt boldogság. Ám a valóság az, hogy az esetek többségében a férfinak eszében sincs elválni – hiába boldogtalan – és csak a nőn múlik az, hogy mennyi idő után képes ezzel szembe nézni, vagy ha úgy tetszik, mennyi időt rabol el önmagától. Arról nem beszélve, hogy miközben az ’én leszek a kivétel, akinek sikerül’ tévképzet vezérli a nő döntéseit és tetteit, elszalaszt egy vagy akár több olyan embert is, aki valóban boldoggá tehetné. Na de, engem még mindig a miért érdekel…

Unalomból, kíváncsiságból vagy a titkolózás izgalmáért?

Talán ezekre is akad példa, de azt hiszem alapvetően személyiségfüggő, hogy kiből lesz szerető. Nagy adag önismeret és őszinteség kell ahhoz, hogy valaki merje önmagával megbeszélni ezt a kérdést. Persze, ha felmerül egyáltalán a kérdés, négy fal között, a tükör előtt állva. De nézzük, hogy mire is gondolok pontosan!

Elsősorban az önbecsülésre. Arra, hogy mi az, amire valójában vágyik valaki, és hogy amit közben tesz, mennyire egyezik a vágyaival. Minél nagyobb a szakadék a vágyak és a tettek között, annál inkább hadilábon áll az illető az önbecsülés kérdésével, hiszen ez azt mutatja, hogy nem tartja magát érdemesnek arra, hogy a vágyai valóra váljanak. Márpedig, aki ömnagával nem bánik jól, azzal más sem fog.

Lehet itt felhorkanni, és a szerelemmel dobálózni, de engem nem győz meg egy ilyen érvelés, mert úgy gondolom, hogy a szerelemnek rengeteg komponense van, a vágy csak egy ezek közül. Mellette ott van még – többek között - a hűség, az odaadás és kölcsönösség. Mert a szerelem adok-kapok műfaj. Ezzel szemben a szeretők kapcsolata, alá-fölérendelt viszony, ahol nagy valószínűséggel a házas/foglalt fél fogja magához ragadni az irányítást, hiszen ő az, akinek a titkos kapcsolatot össze kell egyeztetnie a családi életével, ő az, akinek szükség esetén megfelelő alibiket kell gyártania, tehát nála lesz a gyeplő is. A másik fél pedig csak remélheti, hogy a megbeszélt találkának nem állja útját egy váratlan esemény. Mi ez, ha nem teljes érzelmi kiszolgáltatottság?

És ha már eljutottunk a kiszolgáltatottságig, van még valami, amit nem tudok kiverni a fejemből, mégpedig az a megfogalmazás, hogy valaki ’szeretőt tart’. Kertészt meg bejárónőt szoktak még tartani, akiket akkor hívnak, ha rendetlen a porta, de amint helyre áll a rend, mehetnek, és nem kell jönniük, amíg újra szükség nem lesz rájuk...

Most, hogy belegondolok, talán mégsem vagyok elfogulatlan a témát illetően. Nem bizony, nagyon is elfogult vagyok. De higyjétek el, kedves Szeretők, hogy nem ellenetek, hanem értetek írtam ezt a cikket. Mert többet érdemeltek, és többet is kaphattok, ha mertek végre királynők lenni!