Jellembeli különbségből is adódik és élettapasztalataink alapján is eldől, hogy felnőttkorunkban melyik csoportban leszünk. Akiket sok csalódás ért, gyakran érezték becsapva, átverve magukat, általában megkeményednek, nehezebben mutatják ki érzelmeiket, fájdalmaikat pedig végképp magukba zárják. Természetes ez védekező mechanizmus, ahol az ember nem akar támadási felületet hagyni magán. Ugyanakkor a bizalmatlanságát is jelzi, ami nem feltétlenül építi a kapcsolatot. A másik véglet, amikor valaki rövid ismeretség után szinte kitárulkozik, odateszi mindenét, őszintén, nyíltan felvállalja kötődését és ez meg talán túl gyors, néha kicsit ijesztő is lehet a partner számára.

Az aranyközépút a nyerő

Jeleznünk, mutatnunk kell partnerünknek, hogy nem közömbös számunkra, ez a visszajelzés fontos lehet neki, hogy tisztába jöjjön velünk. De ne rohanjuk le mondjuk egy hét után összeköltözéssel, házassággal, mert ettől csak megijed. Bármennyi csalódás ért is minket előzőleg, az új partner megérdemli a bizalmunkat. Ez persze nem azt jelenti, hogy feltétel nélkül, minden gondolatunkat feltárhatjuk, kimondhatjuk előtte. Csak mértékkel. Az idő úgyis megmutatja, mennyit ér ez a kapcsolat, mennyit szabad és kell beletennünk. Igen, néha vissza kell fognunk magunkat, kitörő lelkesedésünket, mert nem kell, hogy a másik túlzottan is nyeregben érezze magát. De elbizonytalanítunk sem szabad, mert az meg eltávolítja tőlünk. Érdekes játék ez a szerelemben, nehéz megtalálni az aranyközéputat, hogy adjunk-kapjunk a megfelelő mértékben. az is biztos, hogy néha nagyon mellé lehet fogni. Olyan valakibe helyezzük a bizalmunkat, aki nem érdemes rá és valaki mástól meg tartunk, akire bármikor az életünket is rábízhatnánk. Nincs sablonrecept, minden kapcsolat más és más, és minden résztvevőnek magának kell eldöntenie, hogy mennyit kockáztat. Mert nem kicsi a tét: úgy kell manővereznünk, hogy megszerezzük, megtartsuk kedvesünket, de ne nagyon találjon fogást rajtunk, ha egyszer mégis támadni akar.