Elmesélem az estét, amikor hosszú belső vívódás után ráeszméltem, hogy én bizony kiábrándultam. Ha hasonló tüneteket észlelsz magadon, azt javaslom, ne húzd az időt, lépj tovább!

Már 9 óra van, és még mindig megy a tipródás

„Mit vegyek fel” állapot. 10-re már biztos nem érek oda. Na, jó, legyen az a fekete felső, a nyakán arany lapocskákkal. Vagy mégse? Az arany nem passzol az ezüst ékszerekhez. De kit érdekel?! Csupa idegen lesz ott, akik nem fognak sem megdicsérni, sem leszólni, szóval téma lezárva, a célnak megfelel.

A célnak? Mert mi is a cél? Ja, hogy fogalmad sincs, de azért a kiegészítők színével vagy elfoglalva...mert az arany, az nem passzol...Mintha te olyan nagy összhangban lennél most – saját magaddal...

Fél 10 van, de még mindig fülledt a levegő

Busz. Terelt úton megy, mert túrják az aszfaltot. Fények suhannak, jelzőlámpák váltanak, a női hang a megállók neveit sorolja, és átszállási lehetőségeket ajánl. Unom. Fülhallgató elő. Csak a zene van és a suhanó fények.

Minek mész egyáltalán? Tök felesleges, te is tudod... De lebeszélni úgysem lehetne, mert neked azért meg kell bizonyosodnod. Tipikus „csak azért is” helyzet. Csináld csak, menj a konok fejed után!

Aluljáró, BKV-s karszalag, bérletmustra, kérdés nincs, pedig, ha tudná... A metró berobog, beszállás, a lámpa villog, az ajtók záródnak. Kálvin tér, 10 óra múlt, és még mindig meleg van. Fogalmam sincs, merre induljak, még nem jártam abban az utcában. Felhívhatnám, hogy megkérdezzem, de nem akarom, majd én odatalálok, nem kell segítség, vagy legalábbis nem az övé... már ez is fura... Nyüzsgő pesti éjszaka, velem szemben egy étterem, egy pincér a falnak dőlve dohányzik. Ő fog útba igazítani. Fáradt a tekintete, gyöngyözik a homloka - mondom én, hogy meleg van - de készséges, és részletesen magyaráz. Nincs messze a hely, 5-10 perc, és ott leszek.

Nem lett volna jobb otthon maradni, és megnézni egy filmet? De most komolyan, mit vársz ettől az estétől? Te már pontosan tudod, amit tudnod kell, mégsem éred be a "perdöntő bizonyíték" nélkül. Mert "amíg nincs holttest, addig nincs gyilkosság", igaz? Nem értelek. Hiába ismerlek már 31 éve, néha még mindig nem értelek...

Megvan az utca, megvan az épület

A zsebemben egy gyűrött cetli, rajta a kapu kódja. Bepötyögöm, hosszan búg, kinyílik. Nagy belső udvar, lift, körfolyosó, igazi pesti bérház. Hiszen azt sem tudom, hányadikra megyek! Most már elkerülhetetlen a telefon... Maradjak, ahol vagyok, mert elém jön. Maradok. És jön. Elpirul. Mindig elpirul, ha meglát. Üdvözöl, előre enged, magyaráz és viccelődik. Én meg a harmadik mondatánál már nem emlékszem az elsőre. Sárga riasztás!

Erőlködnöd kell, hogy arra figyelj arra, amit mond? Azért ez elég ciki. Ne, ne is próbáld szépíteni, ne akard a fáradságra vagy a melegre fogni! Legalább nekem valld be az igazat! Tudom, hogy nehéz, de mondd ki végre, hogy... Persze, terelj csak, bámészkodj, vizslasd a lakók neveit a bejárati ajtókon, az most sokkal hasznosabb!

Barátságos lakás, 7-8 fős társaság

Üdvözlések, bemutatkozások. Egy mosoly, ami valamiért kedvesebb, mint a többi... Egy kérdés hangzik el, miszerint könnyen odataláltam-e. Azt hazudom, hogy igen, és közben megelevenedik előttem a pincér gyöngyöző homloka. Meccsnézés, nevetgélés, vacsora. Tokaji aszú, beszélgetés. Egy pohár bor után jólesően zsong a fejem. Most aztán különösen meleg van. Egy újabb üveg nyílik, ezúttal egy 5 puttonyos. Borostyán színű, és az íze olyan, mint a mézbe áztatott mazsoláé. Szinte már nem is bor, inkább nektár... pont, ahogy a Himnuszban szerepel. Beszélgetünk. Most már csak ketten... annak a kedves mosolynak a gazdájával. Jó ég! Azzal kéne beszélgetnem, aki miatt itt vagyok. Narancssárga riasztás!

Akkor talán ideje tisztázni, ki miatt is vagy itt valójában. Ő miatta? Ugyan! Te saját magad miatt jöttél. Hiszen neked kell a bizonyosság, nem neki. Nem így van? Gyerünk, most már ne háríts tovább, mondd ki végre azt, aminek a gondolatától napok óta nem tudsz szabadulni! Hogy valami megváltozott... hogy már nincs... Most miért rezzentél össze? Mert végre őszinte vagy?

Mindjárt fél 1, menni kéne, csak olyan nehézkes az indulás

Táska meg van, telefon meg van, lépkedünk az ajtó felé, közben folyamatos búcsúzkodás. Az a mosoly újra és újra felém villan... Talán egyszer majd újra látom... Elindulunk. Ő megint mesél, meg kérdezget. Most sem figyelek rá egészen, nem tudok. A Kálvin térig jön velem, onnan a barátnőmhöz megyek, csak egy utcányira lakik, nem kell tovább kísérnie. Elköszönünk. Ahogy szoktunk: egy csókkal. Nem értem! Hogy lehet ilyen melegben, ilyen hideg? Vörös riasztás!

A Kálvin tér betonját bámulom. Mintha az tudná, hova lettek a szikrák. Mert voltak. Tisztán emlékszem arra a két hónappal ezelőtti, borult délutánra. Rajta az a fekete pulóver volt, rajtam meg az a téglavörös kabát. És a sínek ellentétes oldalán, a szemközti peronokon állva, átintegettünk egymásnak. Nem akkor találkoztunk először, de ott, akkor jöttek a szikrák. Hömpölyögtek a peronon, térdig gázoltam bennük. Most meg semmi.

Sietősen a zebra felé indulok. Most nem akarok kérdéseket. Sem hallani, sem feltenni. Így is épp elég van belőlük a fejemben. A szikrákról. Arról, hogy hova lettek. Gyorsan gyártok néhány elméletet. Talán az egész csak a bor miatt van, talán az a behízelgő modorú aszú, valójában egy tolvaj, egy igazi szikra tolvaj. Mi másért hordana magával 5 puttonyt, ha nem azért, hogy megtömje őket gyanútlanok szikráival? De persze tudom, hogy mindez nem ma este történt, így aztán mást kell kitalálnom. Meg is van! Biztos csak az ágy alá gurultak azok a szikrák, még múlt héten, a fülbevalóm kapcsával együtt... De nem, érzem, hogy ez sem a jó irány...

Meddig menekülsz még a felismerés elől ilyen gyermeteg fantáziákba? Állj már meg egy percre, ne rohanj! Vegyél egy nagy levegőt, és mondd ki végre, hogy csalódtál benne, hogy kiábrándultál, hogy már nem látod benne azt a férfit, akitől szikrázni tudnál. Na, ugye, hogy jobb így? Jól van, most már mehetsz, ne ácsorogj itt az utcán, az éjszaka közepén!

Megérkezem a barátnőmhöz, beszélgetünk, nevetgélünk, mintha a szikrák elvesztése nem is lenne baj. Végre kezd lehűlni a levegő. Leoltjuk a lámpákat, elcsendesedünk, ő hamar elalszik, én még bámulom a plafont, az udvarról érkező félhomályban. Töprengek. Arról, hogy néha milyen fájdalmasan egyszerűen dőlnek el a dolgok. Meg arról, hogy talán nincs is kiábrándítóbb a megalkuvásnál. De végső soron, azt hiszem, a világban mégis csak rend van. Ezt sugallja az a megnyugtató tény, hogy a borok mégsem notórius tolvajok, és az ágy alja sem tart vissza olyat, ami nem őt illeti...

Na aludj már!