Színház az egész (túl)világ

Az élet (és a halál) néha olyan furcsa dolgokat produkál, amelyek még a legnevesebb színműírók fantáziájának termékeinél is hátborzongatóbbak.

A titokzatos szerencselovag szelleme

William Terriss sokoldalú színész és magánember volt: mielőtt a világot jelentő deszkákra lépett volna, szerencselovagként vált ismertté, állítólag számos alvilági kapcsolattal rendelkezett. 1897 decemberében a Titkosszolgálat című krimi főszerepét játszotta az Adelphi Színházban. Az egyik előadás után egyes híresztelések szerint valaki leszúrta az öltözőjében, ám a holttest (sokáig) nem került elő. Azóta megmagyarázhatatlan jelenségek tucatjai következtek be az épület falai között, amelyeket mind az ő visszajáró szellemével hoztak kapcsolatba.

A színészek fura kopogásokat és léptek zaját hallották rendszeresen a teátrumban. A színpadi lifteket láthatatlan erők mozdították meg, a lámpák rejtélyes módon maguktól fel- és lekapcsolódtak. 1928-ban az egyik színésznő öltözőjében a kanapét valami az épp rajta ülő hölggyel egyetemben megbillentette. Aztán egy szellemkar olyan erősen ragadta meg a nő karját, hogy azon zúzódásra emlékeztető nyomok maradtak az incidens következtében. A riadt komika azelőtt soha nem is hallott a szellemről, később az öltöztetője mondta el neki, hogy a szoba korábban Terrissé volt.

A kísértetszínész feltűnése 1955-ben is alaposan felkavarta a kedélyeket. Jack Hayden, a Covent Garden-i metrómegálló egyik jegyszedője egy nagyon elegánsan öltözött, szürke ruhát és fehér kesztyűt viselő úrra lett figyelmes: a férfi olyan tanácstalanul nézett körbe, mint aki eltévedt. Amikor Hayden megkérdezte tőle, hogy a segítségére lehet-e valamiben, az idegen egyszerűen kámforrá vált. A kísértet egy nappal később újra megjelent, ekkor egy másik jegyszedő, Victor Locker látta, akit a szellem állítása szerint meg is érintett, mielőtt szertefoszlott az alakja.

Az állomás mindkét alkalmazottjának megmutatták Terriss fényképét, és ők azonnal felismerték. A történtek után egyikük sem mert tovább a szellemjárás helyszínén dolgozni, ezért az áthelyezésüket kérték. A londoni földalatti Piccadilly-n közlekedő járatának személyzete is vallomást tett a Covent Garden-i megállónál észlelt különös eseményekről. 1972-ben egy állomásfőnök, egy szemaforkezelő és egy mérnök is arról számolt be, hogy látta a szürke ruhás színész kísértetét.

A hatalmas londoni Drury Lane Színház 50 takarítója állította, hogy egy hosszú, szürke kabátban kóborló fantomot láttak, aki az emeleti páholysorban jelent meg. A 18. századi, rizsporos parókát viselő fickót a színpadról többször is megfigyelték próba közben. A színészek jó előjelnek hitték Terriss látogatásait, mert szerintük ezek az előadás jövendőbeli sikerére utaltak. Vannak, akik abbéli véleményüknek adtak hangot, hogy a kísértet sorozatos feltűnései az 1860-ban tett hátborzongató felfedezéssel állnak kapcsolatban. Ekkor ugyanis egy üreges téglafal mögött egy csontvázat találtak, aminek egy tőr volt az oldalában…

A Királyi Színház szelleme

Judy Carne egy túlságosan jól sikerült reklámfogásnak köszönhette, hogy találkozott a bathi Theatre Royal (Királyi Színház) szellemével. Egy ál-szeánsszal kívánták népszerűsíteni Noel Coward Vidám kísértetek című darabjának bemutatóját. A könnyed hangulatú összejövetel azonban nagyon is komollyá vált, amikor a meghívott médium továbbítani kezdte a túlvilágról érkező üzeneteket. Judy, számos tévéshow sztárja, később azt mesélte, hogy minden jelenlévőre óriási hatással voltak az események, még két köztudottan szkeptikus újságíróra is. A médium révén egy női hang arról beszélt nekik, hogy korábban a színház művésznője volt; férjes asszony, aki szerencsétlenségére beleszeretett egy másik férfiba. Az erről hamarosan tudomást szerző ura és a csábító párbajt vívtak egymással, melynek során a szerető húzta a rövidebbet. Bánatában a díva felakasztotta magát az öltözőjében.

Judy nagyon elérzékenyült a történetet hallgatva, megpróbált szólni a szellemhez, meg akarta tőle kérdezni, hogy még mindig boldogtalan-e, vagy pedig a másvilágon ismét rátalált szerelmére, amikor az asztal, melyet a társaság körülült, hirtelen remegni kezdett, és a szellem keservesen zokogva elhagyta a médium testét.

Nagyon is valószínű, hogy ennek a 18. századi színésznőnek a szelleme látogatja azóta is a színházat és két szomszédos épületet. A fantomot a színészek is gyakran látják, ahogy egyedül üldögél az egyik páholyban. 1975. augusztus 23-án is épp itt tartózkodott, amikor felgördült a függöny, és elkezdődött az előadás. Amikor a szellem a közelben van, a színház személyzete mindig erős jázminillatot érez. Ez az illat a színház melletti étterem egymást követő tulajdonosainak szintén nagyon ismerős. Bill Loud, Peter Welch és Peter Smith egyaránt érezték a különös szagot a pincében, és mindhárman kísérteties kopogásokról, lebegő tárgyakról számoltak be. Az ajtók gyakran minden látható ok nélkül maguktól becsapódnak a hűtőszekrények pedig leállnak. Egyszer egy égő gyertya repült keresztül a konyhán, amely meggyújtott egy függönyt.

A Theatre Royal másik oldalán álló épületben egykor Richard „Beau” Nash, az egykori hírhedt playboy és hűséges szeretője, Juliana Popjoy lakott. Ma egy Popjoy nevű étterem működik itt, ahol az 1975 karácsonya előtti napokban egy ide vacsorára betérő üzletembernek, Edward Randomnak igencsak megdöbbentő élményben volt része. Megrendelt egy ételt, és amíg a fogás elkészült, felment egy kicsit iszogatni a bárba. A zöld színű kanapén üldögélt éppen, mikor megpillantott egy régies fazonú ruhát viselő hölgyet, aki egyszer csak mellételepedett, ám abban a szent minutumban el is tűnt, szó szerint köddé vált… A férfi rémülten szaladt le a lépcsőn, elhadarta a pincérnek a látottakat, majd a vacsora elfogyasztása nélkül kimenekült az éjszakába. Csak akkor mesélt erről a nem mindennapi esetről egy újságírónak, mikor ismét sokat cikkeztek a helyi lapok a színházban zajló paranormális jelenségekről.

A jázminillatot árasztó hölgyet okolták a Theatre Royal színpadán 1963 júniusában keletkezett kisebbfajta botrányért is. Az előadás egyik kelléke egy óra volt, amely 12.30-kor háromszor is ütött, annak ellenére, hogy a díszletező munkások a színdarab kezdete előtt eltávolították az egész belső szerkezetét. A harmadik óraütésre a kísértet is megjelent kedvenc páholyában, olyan riadalmat keltve ezzel, hogy a színház hamarosan felbolydult méhkashoz vált hasonlatossá.

A yorki Theatre Royalt is egy ódivatú ruhákat hordó női szellemalak kísérti. Julie Dawn Cole színésznő – aki az Angels (Angyalok) című brit televíziós sorozat ápolónőjeként tett szert nagyobb ismertségre – azok közé a művészek közé tartozik, aki már látták a jelenést: „Karácsony táján jártunk, és éppen az aktuális darabot próbáltuk, amikor észrevettem egy szürke köpenyt viselő hölgyet. Alakja áttetsző volt, mint egy pókháló-vékonyságú szövet. Nem értem miért, de nem félelmet éreztek ekkor, hanem boldogságot, földöntúli örömöt. Kivételes dolognak tartom, hogy találkozhattam vele.”

A rejtélyes boleró esete

Thora Hird angol színésznőnek viszont nincsenek ilyen megható emlékei a természetfelettivel való szembesülés élményéről. A hazájában az egyik legnépszerűbb színpadi- és filmszínésznőnek számító Hird asszony egy megnevezni nem kívánt londoni színházban lépett fel egy, a viktoriánus időkben játszódó darabban. A teátrum kelléktárában az egyik kofferben egy boleróra bukkant, ami első ránézésre nagyon jól illett a szerepéhez, és olyan volt, mintha csak neki tervezték volna, tökéletesen állt rajta. Az egymást követő előadások folyamán azonban érthetetlen módon egyre szűkebb lett, végül varrónőhöz kellett vinni. Egyik alkalommal egy beugró színésznőnek kellett helyettesítenie Thorát, így ő vette fel a bolerót. Azon az éjszakán, előadás után a kisegítő kolleganő egy fiatal, Viktória-korabeli hölgy kísértetét látta a lakásán, aki ugyanazt a kiskabátot viselte, amit ő és Hird asszony a színpadon. Később a rendező felesége is felpróbálta a bolerót. Ő semmi kellemetlent nem érzett, ám amikor levette, torkán vörös csíkok jelentek meg, mintha csak valaki éppen fojtogatta volna az előbb! Ezek utána társulat úgy döntött, minél hamarabb megszabadul az ujjatlan kabáttól. Néhány nappal később három médium szeánszot tartott a színház színpadán, melynek során egyikük előtt egy ifjú lány alakja jelent meg. A túlvilági üzeneteket közvetítő férfi bevallása szerint egy múltbéli, filmszerű jelenet játszódott le a szemei előtt, mely arról szólt, hogy egy gazember le akarta tépni a lány ruháját, majd mikor látta, hogy az hevesen ellenáll, végzett vele. Mindez valószínűleg ebben az épületben történt, ezért járt vissza ide gyakran a meggyilkolt személy szelleme.

A színpad alá rejtett holttest

A washingtoni National Theatre (Nemzeti Színház) szelleme nem más, mint John McCullough, az 1800-as évek legnépszerűbb amerikai színésze. Halálának körülményei máig nem tisztázottak: egyes feltevések szerint egy irigy és tehetségtelen fiatal kollegája lőtte le, miután szóváltásba keveredtek. A színház akkori igazgatója, a forróvérű ifjú pártfogója nem akart botrányt, és úgy döntött, hogy a McCullough holttestét a színpad alá rejtik el. A 20. században az épületet teljesen felújították, a régi színpad helyére betonalapzat került, így a hulla, ha valóban ott volt, most már sohasem bukkanhat fel.

A színész kísértetét az eltelt két évszázad során rengetegen látták. Gyakran jelenik meg kedvelt szerepei, Vergilius és Hamlet jelmezeiben. Az 1900-as évek elején egy alapítvány felajánlotta, hogy szívesen előássák valamiképp McCullough hulláját, és minden ehhez kapcsolódó költséget ők állnak. A színház vezetősége azonban nem egyezett bele: a kísértet igazi „családtagnak” számít, és attól tartanak, hogy a csontváz megtalálása a szellemjárás végét jelentené, ami eddig nem kis reklámot jelentett a teátrumnak. 1984-ben egy renoválási munka során egy rozsdás, régi pisztolyra akadtak a mesteremberek, és ez csak tovább erősítette a művész titokzatos meggyilkolásának legendáját.

Az ismeretlen szellem

A nottinghamshire-i Bonington Színház szintén paranormális jelenségek színhelye már hosszú ideje. Az itteni szellem egyelőre ismeretlen, és csak Ednának nevezik a város polgárai, akik felettébb büszkék rá. Az épület nagyon fiatal, alig húsz éves, és egy rég nem használt kvéker temető fölé emelték. A munkálatok során került elő egy fiatal nő koponyája és pár csontja, így valószínűleg ő lehet Edna. A színház alkalmazottai nem szeretnek késő éjszaka a munkahelyükön tartózkodni: gyakran hallani rejtélyes eredetű lépteket, és több alkalommal is erős poltergeist-tevékenység zajlott e falak közt. Az egyik öltözőben sorra lehullottak a ruhák a fogasokról a hitetlenkedve bámuló színésznők szeme láttára, miközben gúnyos, de azért egyáltalán nem sátáni kacaj hallatszott mindenfelől.

Edna eléggé kritikus és öntudatos szellem: ha nem tetszik neki az előadás, a műszaki személyzet szerint az alakja rendszeresen feltűnik a világosítói vagy a hangmérnöki teremben, és ezek utána a rendszer használhatatlanná válik. 1989-ben egy beképzelt primadonna lépett fel a teátrumban vendégművészként. Többször is hangoztatta a helybéliek előtt, hogy egyáltalán nem hisz a kísértetek létezésében, és minden, Ednára vonatkozó állítást nevetséges hazugságnak tart. Nem sokkal a bemutató előtt le kellett mondani a szereplését, és kénytelen volt egy idegklinikára beutalót kérni: összevissza hebegve arról mesélt, hogy a közismert kísértet megjelent a szobájában, és közölte vele, hogy ha még egyszer be meri tenni a lábát az ő színházába, akkor álmában fogja megfojtani.

Szeretnél még több ilyen és ehhez hasonló rejtélyes esetről olvasni? Akkor mindneképpen vedd meg a HIHETETLEN MAGAZIN aktuális számát!