Rejtélyes véletlenek - léteznek?

Mi az, ami a véletlenekkel kapcsolatban megragadja az érzelmeket? Az örömteli izgalom, hogy valami tőlünk független dolog megérint bennünket. A kiválasztottság érzése. Az egyik pillanatban még a mindennapi káoszon botladozunk keresztül, a másikban pedig hirtelen egy tiszta térben találjuk magunkat, ahol minden egymástól független dolog látszólag ugyanarra tart. Egy másodpercre megszűnik az az érzés, hogy kicsik és jelentéktelenek vagyunk, a világmindenség pedig kiszámíthatatlan és ijesztő. A hatalmas kozmikus IGEN részei vagyunk.

Miért szeretjük a véletlen egybeeséseket?

A véletlen egybeesések valamiféle irányítást sugallnak, egy isteni kéz beavatkozásának érvényesülését, amely elrendezi a káoszt bonyolult életünkben. Nem tesznek különbséget osztályok, vallások vagy világnézetek között. Mindannyiunkkal megtörténhetnek, akárkik vagyunk is, akármiben hiszünk is. Mindannyian alanyai vagyunk hálószerű ölelésének. Még a legmakacsabb szkeptikus is vigasztalást talál a legszerényebb egybeesésben is.

Persze hozzá kell tenni, hogy a jól végződő véletleneket szeretjük, különösen, ha a jószerencse nekünk kedvez. A balul sikerült események is érdekelnek, de csak amíg kellő távolságból szemlélhetjük őket. Ha ugyanis a véletlen egy rakás szerencsétlenséget rak le a küszöbünkre, legalább meg van az a kárpótlással felérő érzésünk, hogy a sors külön figyelemre méltatott bennünket. A véletlenek azonban legtöbbször szerény, cseppet sem ijesztő és többnyire vidám jelenségek. Ha sétálni visszük a kutyát a parkba, és egy másik kutyasétáltatóval akadunk össze, akinek ugyanilyen kedvence ugyanerre a névre hallgat, vidámabb lesz a napunk.

Milyen gyakran fordul elő, hogy gondolunk valakire, és megszólal a telefon. És ki más keresne, mint éppen ő? Nem önt-e el ilyenkor a melegség, nem örülünk-e jobban neki? Ha ilyesmi történik velünk, arra a következtetésre jutunk, hogy valamilyen természetfeletti érzékelés képességének birtokában vagyunk,v agy valamiféle pszichés kapcsolat létezik közöttünk. Nem szívesen gondolunk arra, hogy pusztán a véletlen és a valószínűség törvényei működnek. Sokkal érdekesebb azt hinni, hogy a véletlen egybeesések, különösen a rendkívüli események valamilyen megmagyarázhatatlan módon előre meghatározottak, valamely általunk még ismeretlen, általános egyesítő erő irányítja őket. Ha nem Isten, akkor talán mi magunk vagyunk olyan erő birtokában, amely összeköti a hasonló dolgokat.

A szkeptikus csillagász esete

Peter Anderson amatőr csillagász ostobaságnak tartotta az asztrológiát. Egyszer egy újságot talált az íróasztalán, találomra kinyitotta a horoszkópot közlő oldalon, és azon kapta magát, hogy mélységes szkepticizmusa ellenére is belepillant a saját csillagjegyére, a Kosra vonatkozó előrejelzésbe. Az állt a leírásban, hogy a következő héten két munkát is fel fognak ajánlani neki. Jót nevetett rajta. Másnap két állásajánlat várt rá…


Minél több véletlen egybeesést veszünk észre az életünkben, annál jobban érdekelnek és szórakoztatnak bennünket. Akár előre megjósolják, akár nem, egyre gyakrabban történnek körülöttünk furcsa, megmagyarázhatatlan egybeesések. Arról nem is beszélve, hogy a véletlen rejtélye rendkívül csábító. Látni akarjuk magunk körül, muszáj észrevennünk. Lelkesedésünk azonban félrevezethet, ami hamis észlelést jelent.

Véletlen és a Biblia

A véletlen egyáltalán nem egyszerű. Elég tájékozottnak kell lennünk a matematikában a valószínűség számításhoz. Ez a tudósok és a zsenik terepe, de bennünket általában elriaszt a matematikai erőfeszítés, helyette inkább az intuíciónkra támaszkodunk, ami pedig látványosan rosszul működik a valószínűség felmérésekor. Az emberi lények nagyon könnyen befolyásolhatók. Ami teljességgel valószerűtlennek tűnik az ember számára, gyakran nagyon is valószínűnek viszonyul a dolgok kozmikus sémájában.

Gondoljunk csak a Biblia kódjaira. Ősi beszámolók szerint az Ószövetség-beli Teremtés könyve –a melyről azt állítják, hogy maga az Atyaistan mondta tollba – olyan kódokat rejt, amelyeknek megfejtésével az emberiségnek szóló sok egyéb üzenetre is fény derül. A távol, ősi vallásokat kutató tudósoknak régóta nagyra becsült törekvése, hogy feltárják a benne szunnyadó rejtett értelmet, kiszámítsák a szövegben rejlő szóközöket és írásjeleket, és a betűket szabályos mátrixnak tekintsék. Miután adott a Bibliában fellelhető betűk számra és az a tény, hogy az írott héber nyelv nem használ magánhangzót, számos véletlenszerű szóminta került elő a kutatások során, amelyeknek komoly jelentést tulajdonítanak. A Biblia kódjai csak azt demonstrálták, hogy ha elegendő betű áll rendelkezésre, véletlenszerű szóminták jelennek meg, amelyek közül jó néhány jelentéssel bírónak tűnhet.

Véletlen és tudomány

A jelentéssel bíró véletlen gondolata jó néhány racionális elme számára ugyanabba a komoly kategóriába tartozik, mint a varázsvessző: nem tekintik komoly kutatás tárgyának, mégis sok gondolkodót vonzott az elképzelés, miszerint létezhet kapcsolat a psziché és az anyag között. Sheldrake a Cambridge-i Egyetem biokémikus tudósaként szokatlan véleményt képvisel.

Vajon honnan tudják az állatok, hogy mikorra várható gazdájuk hazaérkezése? Szerinte mindennek lehet valamilyen telepatikus alapja. Sheldrake szerint bizonyos egybeesések magyarázatot ad a morfikus rezonancia elmélete, amely telepatikus kapcsolatot, egyes fajokon belül pedig kollektív emlékezetmezőket tételez fel különböző organizmusok között. Az ismeretek „benne vannak a levegőben”, és ha valaki a megfelelő állomásra van hangolva, egyszerűen csak veszi az adást.

Nahát… Milyen kicsi a világ!

Amikor a véletlen valamilyen szokatlan helyen egy régi barát képében kopogtat a vállunkon, hüledezni kezdünk, hogy milyen kicsi is a világ. Mindenki egyetért abban, hogy a repülőgép feltalálása nyomán a világ még jobban összezsugorodott. Talán annyira nem kicsi, hogy zsebre vághassuk, de félig megkerülhetjük, mindössze annyi idő alatt, amennyi fél tucat rossz film végignézéséhez kell. Pedig a Föld valójában pontosan akkora maradt, figyelmen kívül hagyva egy esetleges természetes zsugorodás néhány centiméterét. Mindenesetre az óriásgépek sokkal mobilabbá tették az emberiséget, ezért nőtt meg a véletlenek előfordulásának mértéke is.

Túl kicsi a világ!

Éppen úgy, ahogy a „kicsi a világ” jelenség csodálatos meglepetésekkel, örömteli találkozásokkal, a fenyegető haláltól való megmeneküléssel és egyéb előnyökkel szolgál, fájdalommal, megaláztatással, sőt még a rendőrség nem kívánt figyelmével is járhat. Ilyenkor a mi kis világunk túlságosan is kinyinek bizonyul. A következő történetekben szereplő emberek nagy része legszívesebben azt kívánná, bárcsak sokkal nagyobb bolygóra született volna.

A két nővér titokzatos esete

Két nővér egy-egy autót vezetett egy eldugott kis amerikai országúton, amikor frontálisan karamboloztak, és mindketten életüket vesztették. Azért ültek autóba, mert találkozni egymás tudta nélkül meg akarták látogatni egymást. Az állam motoros rendőrei arról számoltak be, hogy a 45 éves Sheila Wentworth és az 51 éves Doris Jean Hall egy-egy dzsipben haladt egymással szemben a 25-ös alabamai úton, amikor az egyik kocsi keresztezte a záróvonalat, és összeütközött a másik járművel.

Az a bizonyos téves hívás

Amanda felismerte a férfihangot az üzenetrögzítőjén, bár a telefonáló rossz számot hívott. Sőt, a férfi is felismerte Amanda üzenetrögzítős hangját.
- Téves számot hívtam, de felismertem a hangodat, még ha 15 éve nem beszéltünk is egymással – hangzott az üzenet. – Tucatszor is meghallgattam a rögzítődet, és tudom, hogy te vagy az.

Amanda azt hitte, hogy John már soha nem bukkan fel az életében. 15 évvel azelőtt szenvedélyes kapcsolat volt közöttük, de aztán a férfi szakított vele egy másik nőért, és most már három gyermek édesapja. Azóta nem is hallotta egymásról. Amanda is férjhez ment, és négy gyermeket nevelt.
John újabb üzenetet hagyott, és kérte Amandát, hogy hívja vissza. Az asszony megtette, és újra találkoztak. Most mindketten halálosan szerelmesek egymásba, és kétségbeesetten próbálnak megegyezni a két családot érintő kérdésekben.

Véletlen egybeesés vagy modern vendetta?

Egy eltévedt golflabda eltalált egy férfit Stockpartban, Manchester területén. Tíz nap múlva ugyanott, ugyanannak a játékosnak a hibájából a feleségét is eltalálta egy labda.

A téves táska esete

Az olaszországi Bariban a rendőrség elkapott egy tolvajt, miután motorbiciklijén elrobogott egy nő mellett, és elrabolta a retiküljét. Az asszony saját anyja volt, aki felismerte a fiát, és feljelentést is tett ellene.

A mocskos karkötő esete

A berkshire-i Woodleyban élő Barbara Hutton véletlenül lehúzta a vécén antik karkötőjét. Hónapokkal később éppen az ékszerésznél járt, amikor egy férfi egy karkötőt hozott az üzletbe, és kérte, becsüljék fel az értékét. Barbara karkötője volt. A férfi a csatornában dolgozott, amikor megtalálta.

Amikor az élet utánozza a művészetet

Sokan nem tudják, hogy a Titanic 1912-es első útját övező valódi események éppen azt példázzák, amikor az élet utánozza a művészetet.

A Titan és a Titanic

Még soha senki sem jelentkezett olyan elmélettel, amely akár csak megpróbálná megmagyarázni azokat a hihetetlen párhuzamokat, amelyek Morgan Robertson, amerikai író 1898-ban írott A Titan végzete című elbeszélése és a Titanic mintegy 14 évvel később bekövetkezett katasztrófáját övező valódi események között állnak fenn.
Robertson akár a Titanic tragikus pusztulását megíró riporter is lehetett volna, annyira hasonlít egymáshoz egy sor részlet. A hajótörés hónapja, az utasok és a személyzet létszáma, a mentőcsónakok száma, a hajó súlya, hossza, sőt még a jégheggyel való ütközés sebessége is közel állt a valósághoz.

Figyelemre méltók Robertson Titanja és a Titanic közötti hasonlóság egyszerű adatai. A leghátborzongatóbb azonban az az előrelátás, amellyel Robertson leírja a Titan jéghegynek ütközését pont úgy, ahogyan az a való életben is bekövetkezett 14 évvel később. Április 14-én, vasárnap hajnalban , 14 évvel azután, hogy A Titan végzete megjelent, a Titanic, amelyet tulajdonosa, a White Star hajózási társaság „gyakorlatilag elsüllyeszthetetlennek” minősített, jéghegynek ütközött és hatalmas nyílás tátongott az oldalán a víz szintje alatt. Három órába sem tellett és elnyelték a hullámok. A fedélzeten lévő 2200 emberből mindössze 705-nek, főként nőknek és gyerekeknek sikerült megmenekülniük.

A Caroline kettős hajótörése

Arthur Law színműíró döbbenten tapasztalta, hogy színdarabja valódi eseményt jósolt meg. Az 1885-ben írt Caroline egy Caroline nevű, zátonyra futott hajó egyetlen túlélőjéről, egy bizonyos Robert Goldingról szólt. Néhány nappal a darab premierje után elsüllyedt egy Caroline nevű hajó. A hajótörés egyetlen túlélőjét bár nem Robertnek, de Goldingnak hívták.