Az ön-mumifikálást sokushinbutsu-nak hívták, és főleg az észak-japáni Yamagata Prefektúrában gyakorolták a XI-XIX. századig. Az ezoterikus Hingon Buddhista iskola egy fennmaradt ezoterikus vonala a buddhizmusnak, és tantratanításokon alapul, melyek Kínából származnak, Kükai szerzetestől, akit halála után Köbö Daishinak neveztek el. Míg a jól ismert múmiákat az ősi Egyiptomban haláluk után bebalzsamozták, a sokushinbutsu egy hosszú, munkaigényes, és fájdalmas folyamat volt, a szerzetes életében és tudatában történt. Ennek érdekében a szerzetes egy rítuson ment keresztül (nyüjö), mely 1000 napig tartott, és rengeteg lépésből állt, melyek egyre fárasztóbbak voltak. Ha képesek voltak sikeresen teljesíteni a rítust, azt gondolták, hogy „Élő Buddhává” válnak, és a létrejött múmiákat „Élő múmiáknak” hívták.

Félelmetes rituálék

A leendő élő múmiák egy megerőltető aszketikus programot kezdtek el, és kizárólag sovány diétán éltek - vizet, magvakat, és diót ettek, mely gyorsan és drasztikusan égeti el a testzsírt. Ezután egy még szigorúbb diétára álltak rá (urushi), gyökereket és fenyőkérget fogyasztva, valamint egy speciális teát ittak három éven keresztül.
Az Urushi tea a kínai firnisz fa mérgező nedvéből készült, melyet edények fényezésére használtak. Ez a tea két célt szolgált. Először a nedv toxinjai intenzív hányást okoztak. Ez meghozta a kívánt hatást, és azt szolgálta, hogy a test tovább szikkadjon, miközben az alany még élt. Másodsorban elűzte a kukacokat és más parazitákat, így óvta meg a testet a romlástól. A harmadik év végére a leendő élő múmia többé-kevésbé egy két lábon járó csontvázra hasonlított, testzsír nélkül.

A rituálé következő lépcsőfokán a szerzetest egy kő mögé temették el élve, ahol mindössze akkora helye volt, hogy ülni tudjon. A szerzetes a kősírban lótuszülésben helyezkedett el az utolsó napjaiban és egy csövön keresztül tudott lélegezni. Minden nap meghúzott egy csengőzsinórt, hogy jelezze, még él. Ha nem jelzett, az a halál jele volt, a csövet eltávolították és a sírt véglegesen lezárták. További 1000 napig a sír betemetve maradt, utána felnyitották, hogy lássák, hogy a test sikeresen mumifikálódott-e. Ha sikerült, akkor a mumifikált szerzetes elérte a Buddhaságot, és testét közszemlére tették ki és tisztelték.

Öngyilkosság vagy áhítat?

Bár a kívülállók számára ez egy lassú, kínokkal teli öngyilkosságnak tűnik, a szerzetesek nem így látták. Számukra ez egy módszer annak érdekében, hogy elérjék a megvilágosodást, és hogy kimutassák elhatározásukat és áhítatosságukat. Az önmumifikálás aktusával egy alapvető szigorúságot, önmegtagadást, hatalmas önfegyelmet, totális önkontrolt, és testi érzeteket fejeztek ki. Sokan belekezdtek ebbe a fájdalmas útba, de sajnos nem mindenki tudta teljesíteni a rítust. Néhányukból hiányzott az önfegyelem, az akaraterő, és a kitartás, hogy befejezzék a folyamatot és feladták, míg mások egyszerűen nem megfelelően mumifikálódtak, mire meghaltak. Ezekben az esetekben a sírt kinyitották és azt tapasztalták, hogy a test nem mumifikálódott, hanem elbomlott. Ilyenkor a szerzetest eltemették, de tisztelték lelkierejéért, hogy haláláig végigcsinálta a rituálét. Mindössze 24 szerzetes lett sikeres „Élő Buddha”, ám ezekből csak 16 tekinthető. A leghíresebb Shinnyokai Shonin, a Dainichi-Bu szentélyben Yudono hegyen.

Ez a hely régen népszerű volt az önmumifikáláshoz, főleg tavasszal, az arzén magas koncentrációja miatt, mivel azt gondolták, hogy ez segíti a folyamatot. A legtöbb élő múmia innen származik. Az önmumifikálást nem gyakorolták Japán minden tartományában. 1879-ben a Meiji komány betiltotta, bár úgy hitték, hogy egyesek titokban átmentették a 20-ik századba. Izgalmas arra a hatalmas akaraterőre, és önfegyelemre gondolni, mely által a szerzetesek elérték ezt az állapotot.

Forrás: ufothetruthisoutthere.blogspot.pt/