Ne rabold az időmet - Te meg a szívemet!

A nők nagyon komoly kis lények ezen a hatalmas bolygón. Akiknek komoly személyiségéhez csakis komoly szándékkal lehet közelíteni. Erről az apróságról persze ők maguk is elfeledkeznek néha. Ilyenkor lesz belőlük például egy házas férfi szeretője. És mindezek után még van bájos pofikájuk ahhoz, hogy ránk kenjék az egészet. Van egy csomó hangzatos jelszavuk az ilyesmire, mint a „férfiak mind megbízhatatlanok”, vagy „mind fél elkötelezni magát”, esetleg a „minden férfi egyforma”. Hölgyeim, fel kell, világosítsalak Titeket. Mi nem szándékosan szúrunk ki veletek. Jó, néhányan igen. De többségünk alapvetően úgy vág bele a kapcsolataiba, hogy ez lesz az igazi, az a bizonyos nagy szerelem, ami majd egészen az öregek otthonáig elkísér minket. Aztán sokszor menetközben kiderül, hogy nemhogy az idősek szálláshelyéig, de még a család bemutatásáig sem jutunk el együtt. Vagyunk néhányan, akik ezt felvállaljuk, és kerek-perec megmondjuk nektek, hogy „Baby, ez nem fog működni”. Persze, az egyenes gerinc egyetlen fajtársunknál sem tartozik az alapfelszereltséghez. Vannak sunyi kis alakok a férfitársadalomban, akik elégedettek a dolgok jelenlegi alakulásával, de nagyobb tervek nem örvénylenek zselével megformázott burájukban.

A töprengők

Egyébként eszem ágában sincs emiatt támadni pasitársaimat (tudjátok, nem csak női szolidaritás létezik). Talán nincs is olyan ipse közöttünk, aki ne élte volna át azt a meglehetősen gyötrő és nyugtalanító érzést, hogy elvan a partnerével, de igazából nem látja a gyerekei anyját benne. Amúgy meg egy férfi ne lássa senkiben a gyerekei anyját! Még a gondolat is ijesztő… Nektek, nőknek nemcsak ahhoz van nagyon jó orrotok, hogy kiszimatoljátok egy szerető felbukkanását, de általában azt is megérzitek, ha megreked egy kapcsolat. Eljutottatok együtt valahová, de a fickónak erről a bizonyos pontról esze ágában sincs elmozdulni. Ezért azonban nem lehet őt bántani! Oltári nagy dilemma ám ez nekünk is. Mi a frászt csináljunk? Szakítsak csak azért, mert most még nem látom magam 5-10 évvel később, ugyanennek a nőnek az oldalán? Mi van, ha közben változnak a dolgok? Meg egyébként is, most „písz, szánsájn és heppinesz” van; miért kellene felrúgnom ezt az idillt? Ja, hogy nem egyedül vagyok ebben a kapcsolatban…

Lehorgonyozni az első kikötőben

Mivel a rovat címe Pasiszemmel és nem Női szemmel, ezért ezúttal teljes mértékig hidegen hagy, mi játszódik le ilyenkor bennetek. Azért elárulom, hogy tudom. Csajbulik alkalmával remekül lehet panaszkodni a barinőknek, hogy a „Jóska, Pista, stb. csak játszik velem, nincsenek komoly szándékai”, blablabla. Eme nagy bánatotoknak több forrása is lehet, és ezek közül az egyik már nagyon korán kiütközhet. Egyrészt egy igazi férfit nem lehet lekötni, ugyanis szeret szaladgálni a szavannán, akár a gepárd az antilop után. Másrészt – a mi nézőpontunkból –, ott ette meg a fene az egészet, ha már az első komoly kapcsolatunkban tartósan tábort verünk. Drágáim, egy pasi nagyon nehezen birkózik meg azzal a ténnyel, hogy egyetlen nő lesz csak az életében. Tudjátok, a nagy bölcsek erre mondják, hogy „ki kell élnie magát”. Ami egyébként így is van. Máskülönben úgy járnak, mint az ismeretségi körömből többen. Első nagy szerelem a fiúnak és a lánynak is, tíz év együtt járás, majd esküvő, végül válás egy év után. Ezt neked, örök szerelem…

„Az egész csak miattad van”

Amikor egy férfi kettő, négy, hét éve együtt van egy nővel, és még mindig nem érzi a késztetést, hogy az ékszerboltban a jegygyűrű kínálatot is felmérje, akkor azért érdemes magába néznie. Ezt nem mindegyikünk teszi meg, de aki egy kicsit a csaj lelkére is gondol, az megpróbál tisztába kerülni önmagával. Ilyenkor tesszük fel magunknak a nagy kérdést: „Meddig legyek vele, ha nem tudom elképzelni a közös jövőnket?”. Ezt hívjátok Ti nők időhúzásnak. Nehezemre esik beismerni, de ebben azért van valami. Tételezzük fel, hogy a húszas éveitek elején ismerkedtetek meg álmaitok hercegével, és lassan már egy évtizede gyűritek egymást, de a násznép és a pelenkázó ágy még a látóhatáron sincsen. Na most, ha a pasitok csak néhány esztendővel később szedi össze magát annyira, hogy elbégesse a szakítási szándékát, addigra Ti már harmincon túl lesztek, és - a közfelfogásnak „hála” - egy nő olyankor már eláshatja magát. Akkor nekiállni új partnert keresni, egymáshoz szokni, megbízni benne, összemelegedni: ez mind évekbe telhet, és akkor még mindig hol van a kis trónörökös érkezése? Szóval értem én, hogy nem tetszik nektek, amikor ezzel az indokkal adjuk ki az utatokat; de közben azt sem értékelitek, ha őszinték vagyunk veletek.

Csak jót akarunk nektek

Nem állítom, hogy ettől mi jól érezzük magunkat, ám a bajt Ti keresetik magatoknak. Hiszen nektek nem jó a langyos víz, nektek mindenáron komoly pasi kell, komoly tervekkel. Aztán amikor falhoz szegeztek minket, és színvallásra kényszerítetek, mi pedig a számotokra nem tetsző választ adunk, akkor elsírjátok magatokat. Ki érti ezt? Oké, mi is értjük, hiszen egy dolog beszélni arról, hogy ne húzzuk egymás idejét, és megint más dolog ténylegesen szakítani. Ne gondoljátok, hogy ilyenkor mi nem fogunk padlót, hiszen élveztük a veletek eltöltött időt, csak az a kis plusz, az a bizonyos szikra hiányzott, amitől belepasszoltatok volna a nagy Ő mindennél édesebb tortaformájába. De egy ilyen szétválás után legalább nem lesz üres szólam a „lehetünk barátok” frázis. Persze, spanolhatunk. Majd. Csak előbb teljen el egy kis idő – mindkettőnk érdekében. Amilyen a férfi, annak alapján meg semmi sem garantálja, hogy később nem sírjuk majd vissza a könnyű szívvel eltanácsolt lányt. Egy biztos: minden ezt követő szakítás után édesanyánktól megkapjuk majd a „mondtam én neked fiacskám, hogy az XY-nal kellett volna maradnod”. Hát, lehet. Talán mégis az első kikötőben kellett volna lehorgonyozni? Áh, nem. Marhaság. Hiszen a jó matróznak minden parti városban van legalább egy szeretője.