Kövesd friss cikkeinket RSS csatornánkon
PASISZEMMEL

Ne féljünk a segítségtől!

Szerző:
Szabó Anna
„Majd megoldom én egyedül, nincs szükségem senkire!” – mondta a magányos farkas ahelyett, hogy tárcsázta volna a lelki segély számát. Vajon miért nem tudunk mi, férfiak szólni, ha egyedül nem megy?

 

Engedelmetekkel egy hétköznapokból ellesett történettel kezdeném. Bátyámék valamelyik nyáron épp vakációzni indultak, ám az időjárás nem igazán fogadta a kegyeibe őket. Lehetett vagy 15 fok, és mellé még kitartóan zuhogott is az eső. Ez a tény már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy testvérem feje a kétszeresére dagadjon az idegtől, ám természetesen a helyzet ezúttal is lehetett rosszabb. Családfő lévén nem a munka könnyebbik végét fogta meg, hanem csomagokkal megpakolva, a szakadó esőben igyekezett a kocsihoz. A kapuig jutott, amelyet azonban nem sikerült kinyitnia, ugyanis a kulcs leesett a földre. Felvette, ám ezt követően a zár sem akart engedelmeskedni a tesó akaratának, és ez – stílusosan szólva – betette a kaput. Egy jól irányzott rúgással akart elégtételt venni az esőt nehezen viselő bejáraton, a történet végét meg gondolom, kitaláljátok. A Beckhamet megszégyenítő mozdulat következtében irány a Baleseti Sebészet, lábujj köröm leszed, a pihentető nyaralásnak meg annyi. És mindez miért következett be? Mert a bratyó – jó férfi létére – nem akart segítséget kérni a cipekedésben. Azt hiszem, a felvázolt anekdota jól szemlélteti a falkánkon belül dúló állapotokat. Ezért van annyi házilag elkövetett áramütés, törött vízvezeték, menthetetlenül elrontott tévé és számtalan otthoni sebesülés, mert jön a férfi, aki azt mondja: „engedj csak oda, drágám, majd én”. És akkor a lelki nyavalyáink megoldásáról még nem is beszéltünk…

Az igazi férfi ismertetőjegye

Ezt a leszegett fejű kos magatartást azon egyszerű oknál fogva követjük, mivel nem akarunk kudarcot vallani. Manapság meg pláne nem: a XXI. század férfija ezt nem engedheti meg magának (bár azt sem állítom, hogy őseink helyzete könnyebb volt). A háttérben a nő húzódik meg, és persze, azért néhány más tényező (pl. a büszkeség) is. Elég, ha csak arra a mondatra gondolunk, amit már az óvodában jó alaposan belénk vertek: „egy ilyen nagyfiúnak nem szabad ám sírnia!”. Mi meg ugye hittünk a dadusnak, és szorgalmasan nyeltük a könnyeinket, mint később a menzán – az amúgy majdnem ehetetlen – spenótot. A vaskalapos, a férfi keménységén alapuló nevelés így már idejekorán megtanította nekünk, hogy egy pasi nem gyengülhet el, nem kérhet segítséget, hanem keményen, az „oldd meg magad” elv mentén kell vitorláznia a mindennapok tengerén. Hölgyek, ezek után még csodálkoztok, hogy hány és hány szorongó, lelkileg megnyílni képtelen fickót sodor mellétek az élet?

Domborító kandúr

Távol álljon tőlem, hogy Titeket tegyelek meg minden férfi nyavalya alapvető gyújtópontjának, de a fentebb vázolt, maszkulin attitűd megkövesedésében kétségtelenül nagy szerepetek van. Ugyanis a neveltetés mellett a társadalmi nyomás is arra kényszerít minket, hogy nektek akarjunk bizonyítani. Amíg ez egészséges szinten megy, addig nincs ezzel baj. Csak hát mindenkinek megvannak a korlátai – még akkor is, ha azt fáj beismerni. Nekünk pedig nem nagyon van más választásunk, mint folytonosan meggyőzni benneteket: nálunk jobbat nem találtok. Megy a versengés, állandóan résen kell lenni, és „kívülről” a média barátságosan még egy púpot rak a hátunkra. A reklámokban és filmekben egy ideális férfi mindenhez ért, minden problémán felülkerekedik, maga irányítja az életét, a gond fogalmát pedig még hírből sem ismeri. Ez pedig olyan valami, aminek hatása alól napjainkban nagyon nehéz kivonni magunkat. A látszatot ugyanis tartani kell.

Önvallomás

Így aztán, ha valami nem megy, úgy véljük, csak magunkra számíthatunk. Segítségkérés? Ugyan már! Az mennyire férfiatlan dolog! Valahol itt tartunk jelen pillanatban, és lassanként azt is szégyen lesz beismerni, hogy valahol megakadt a tű a lemezen – azaz, épp nem a legjobb formánkat futjuk. Sokszor Ti nők is rátesztek egy lapáttal erre, hiszen tegyétek a szívetekre a kezeteket, és valljatok színt: ki nem mondta közületek még a pasijának azt, hogy „neked kell tudnod, hiszen te vagy a férfi”? Na, ugye. És itt most nem arról beszélek, hogy pipogya nebántsvirágokat kötelező választanotok, csak nem feltétlenül kellene ráuszítanotok életetek párját a bedöglött mosógépre akkor, ha szegény pára szakmai jártassága megakad valahol a villanykörték cseréjénél.

Nagy a bánat az én szívemben

A lelki nehézségekkel meg aztán végképp nem tudunk mit kezdeni. Ha röviden kellene jellemeznem az általános hozzáállásunkat, akkor azt mondanám, hogy még mindig előbb hívunk szerelőt a nem működő masinához, mint képzett szakembert a lelki bajainkhoz. Bizalmas információ lesz, de a magánéleti problémákat is inkább osztjuk meg előbb egy baráttal, semmint azzal a nővel, akivel együtt húzzuk le a mindennapokat. Ráadásul, a „figyelj, haver, valami baj van” mondatig is el kell jutni, hiszen a legtöbbször az érzelmi megingások és mélypontok terén is úgy vagyunk vele: majd elmúlik, vagy majd megoldom én, egyedül. De hogy elenyészően kevés férfi folyamodik segítségért – mondjuk pszichológusért – a belső gyötrelmei leküzdéséhez, az egészen biztos. Abban ugyanis semmi macsós sincs.

Az igazi bátorság

Hangsúlyoznám még egyszer: senki sem akar anyámasszony katonája lenni közülünk (legalábbis feltételezem, hogy ez így van). De talán épp ahhoz kell némi merészség, hogy azt merjük mondani, „sajnálom, de nekem ez nem megy”. Mindezt felvállalni azt is jelentheti, hogy a teremtés koronájának adott képviselője megfelelő önképpel rendelkezik, és ismeri a saját határait. Igen, lehet, hogy a banki ügyintézés nem tartozik az erősségei közé, de például remekül képes megszervezni egy tíznapos nyaralást – a kapu rugdosása nélkül. Mert néha tudni kell nemet mondani. És ha úgy adódik, tudni kell segítséget kérni, még pasifejjel is.

 


 

Szólj hozzá Te is!

OLVASS TOVÁBB!

SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL