Ide nekem az oroszLeányt is!

Zalán barátunknak van egy megközelítőleg évtizedes mondása, amelyet gyakran szoktunk idézni haveri körben. „Csak rajtunk múlik!” – így szólt egyszer az úriember, mi meg jókat mosolyogtunk rajta. Persze bölcsessége a csajozás versenypályáján született meg, de úgy gondoltuk, hogy ebben egyedül Zalánunk hisz igazán. Némi gúnnyal gyakran a fejéhez vágtuk is ezt egy-egy koppanás után (avagy milyen jó barátok a férfiak…), ám nem volt az a csalódás, amely megrengethette volna az álláspontját. És láss csodát, ahogy telnek az évek, és mindannyian egyre sármosabb és érettebb pasikká válunk, a végén még kiderülhet, hogy igaza volt a srácnak. Egy hódítás kis lépés az emberiségnek, de nagyon nagy az elkövetőjének. A hegymászók sem a csúcson kezdik: előbb az alacsonyabban fekvő területekre is fel kell hágniuk. Így megy ez a nők becserkészésénél is: lihegés közben jön meg a kéjvágy, avagy fokozatosan érzel rá az ízére, és egyre jobb és jobb falatokat akarsz. A kulcsmondat Bence barátom szájából hangzott el néhány hete: „most már egy igazán jó nőt akarok!”. És dolgozik is rajta a srác serényen! Ám eközben azt érdemes a Pasifejben tartani, hogy magasról lehet csak igazán nagyot zuhanni…

A megtalált önbizalom

Annál a fickónál, aki nincs megáldva szédítő felsőtesttel, és apuci sem pakolta a kockásra gyúrt hátsója alá a menő verdát meg a lakást, annál bizony lehetnek problémák az énképpel. Imádjuk hangoztatni, hogy mennyire magabiztosak vagyunk, közben meg a felszín alatt úgy reszketünk, mint a kocsonya. Ijedt rókaként pucolunk el a kihívások elől. Márpedig nőt szerezni is egy kihívás: méghozzá a férfi számára a legszebb és legnemesebb feladat. Ahogy már többször leírtam: kellenek az apró részsikerek. Mint például: az a lány visszamosolygott rám, az a másik válaszolt a levelemre, amaz meg láthatóan jól érezte velem magát a moziban. Ezekből az apró siker-téglákból építkezünk mi. Ám tényleg nem lennénk a teremtés koronái, ha megelégednénk azzal, ha ezekből a téglákból egy takaros házikót húzhatnánk fel. Nem, idővel nekünk biztos palota kell. Azaz: ahogy egyre több pozitív élménnyel gazdagodunk a nők által, úgy nő az önbizalmunk, és úgy hisszük el egyre jobban, hogy „csak rajtunk múlik”. Tehát a végén még tényleg elhiszem, hogy bárkit levehetek a lábáról. Meg aztán, ahogy egyre többet forgolódunk Hölgytársaságban, úgy jövünk rá arra, hogy kit is keresünk igazából.

Képzeletem királynője

Elhiszem, hogy nincsen tökéletes ember - tökéletes nő meg pláne -, de Pasifejjel nehezen nyugszunk bele a félmegoldásokba. Ezt inkább meghagyjuk nektek, Kedveseim. Nálunk nem nagyon pálya a „tudom, hogy annyira nem jó, de legalább biztos, és itt van velem” szemlélet. Legyen ez a nők előjoga. Ide nekünk az oroszlánt is – persze, csak a nőstényeket! Talán úgy hiszitek, hogy kialakult elképzelésünk van a világról, és benne arról, hogy a gyengédebbik nem képviselői közül ki illene hozzánk, de ez sem így van. Nőről nőre szállva – már elnézést… - szedjük össze ezt a tudást, és alakítjuk ki magunkban a közel tökéletes dáma eszményi portréját. Az egyikben azt szerettem, hogy nő létére volt humora, a másik olyan volt az ágyban, hogy arra szavak nincsenek, a harmadik úgy öltözködött, hogy minden kan csorgatta utána a nyálát, a negyedikkel meg akár irodalomról és régészetről is lehetett beszélgetni. Ők mind-mind klassz csajok voltak, de valami hiányzott. Kell, hogy legyen egy olyan, akiben mindez megtestesül. Vagy legalábbis a kívánságaink nagy része. Na, Ő lesz az a Bence-féle „most már egy igazán jó nőt akarok!”.

Megvárom, míg elmész…

Ezzel azért van egy kis bökkenő: időigényes kideríteni, hogy az utunkba akadó Hölgy milyen paraméterekkel rendelkezik. A külső adottságok szembeötlőek, de a lényeg a szemnek rejtve marad: a belső tulajdonságokra csak később derül fény. De itt már rögtön adja magát a kérdés, hogy lesz-e türelmünk kivárni ezt? A másik probléma, hogy ha egy férfiben megszületett az elhatározás, hogy nem adja egy bizonyos szint alá, akkor talán ebben az egy dologban képes lesz következetes lenni. Ez azt jelenti, hogy más madárkák berepülhetnek a csapdánkba, de némi dédelgetés után szabadjára is engedjük őket. Mert ha komolyan megfogalmazódott bennünk, hogy milyen nőt is szeretnénk, akkor onnantól kezdve végképp nem elégszünk meg akárkivel. A nagy Ő felé vezető úton karjainkba omló szenyorítáknak nincs esélyük tartósan behálózni minket: eltölthetünk némi időt egymással, de semmi komoly nem jöhet szóba, mert tudom, hogy lesz jobb. Szóval inkább kivárom, hogy vele találkozzak, mert én „most már egy igazán jó nőt akarok!”.

Olyan nőim lehettek… volna…

Nagyon kell vigyázni ezzel a hozzáállással! Ugyanis megfogalmazhatunk olyan elvárásokat is, amelyeknek egyetlen Tündérke sem fog megfelelni, és a végén az marad nekünk, hogy az öregek otthonában sztorizunk a többi tisztes magányban megőszült, egykori Don Juannak arról, hogy milyen nőink lehettek volna. Ez egy nagyon veszélyes ragaszkodás a saját fantomképünkhöz, és ettől Titeket is óvlak, kedves Hölgy olvasóim! Az igazán jó nő kitétel eleve elég relatív, minden falkatársunk más és más ideákról fantáziál: az egyik hím derékig érő, fekete hajú démonnal hajlandó csak szóba állni, a másik viszont olyan társat keres, akinek a tengerbiológia a szerelme. De ostobaság lenne csak azért elutasítani egy nőt, mert ugyan szinte mindenben passzolunk, de egyetlen, számomra fontosnak vélt dologban mégsem. Aztán lehet, hogy én komplikálom túl ezt az egészet. Zalán és Bence meg a szórakozóhelyen odamegy az első nőhöz, aki kellően csinos és kellően közszemlére rakta mindenét; ránéz, és azt mondja: „bepróbálkozom nála, mert most már egy igazán jó nőt akarok!”. Az pedig, hogy másnap milyen érzésekkel ébrednek fel, már úgyis más lapra tartozik.