Boldogulnak-e a férfiak a múltból hozott árnnyal?

Manapság már egyre ritkább, hogy első nagy szerelmünk lesz az, aki mellett kimondjuk a holtomiglan-holtodiglant, és aztán eme nemes esküt a gyakorlatba is sikerül átültetni. A többség nem egyszer esik át a szakítás kálváriáján, és egy-egy fájó sebet ilyenkor hosszan cipelhetünk magunkkal, ami aztán kihathat az eljövendő társas életünkre is. A másik esetben mindketten belátjuk, hogy a közös út nem vezet tovább, és talán barátságként még jobban is funkcionál az, ami egy lépcsőfokkal feljebb nem működött. Azonban itt is gyakran előfordul, hogy hiába egyezünk meg a szabályokban, azt vagy mi nem tudjuk tartani, vagy a környezetünkben nem arat osztatlan sikert. Mivel a férfiaké sem homogén társadalom, ezért könnyen találhatunk példát mindkét változatra.


Mr. Hisztéria

Amennyiben abból a hipotézisből indulunk ki, hogy a nők nagy meghódítói mind igazi macsók, akkor könnyen elképzelhetjük az általános felbődülést: „Tartaná a kapcsolatot a volt pasijával??”. Elég csak gyermekkori barátom példájára gondolnom, aki élete első szerelmének gyakorlatilag sosem volt képes megbocsájtani azért, hogy előtte már más is komolyabb szerepet játszott a hölgy életében. Közös találkozásaink alkalmával – a kamaszkor vége felé még nagy a divatja a páros randevúknak, később ezek valahogy kikopnak – még a vétkes nevének említése is mérhetetlenül nagy bűnnek számított, nemhogy bármilyen más relációban szóba kerüljön. Mégis, sokszor úgy vagyunk a nők – számunkra – sötét múltjával, mint a horror filmekkel: félünk tőle, de mégis megnézzük. Képesek vagyunk faggatni drágánkat, hogy percre pontosan számoljon el az együtt töltött idővel, hogyan jöttek össze, milyen volt a kapcsolatuk, és később mi nem működött – ez utóbbi a legkedvesebb zene füleinknek ebben a szimfóniában. Ilyenkor úgy érezzük, az élet igazol minket. Ugyanakkor nagyon nehéz megállni egy-egy gúnyos megjegyzést, néhány láthatatlan öv alatti ütést. Ezekkel aztán nem mindig aratunk sikert választottunknál, mondván, az ex is már a történelmük egy darabja. Volt, elmúlt. Elmúlt?

Hullámvasút

Lényegesen egyszerűbb a szituáció, ha elődünk válogatott szidalmak és összetört tányérok között lépett ki új barátnőnk életéből, aki soha többé, még csak hallani sem akar róla. Ilyenkor mi, férfiak, sokkal jobban viseljük az előző bekezdésben taglalt beszámolókat, hiszen így olyan lovagok vagyunk, akiket senki sem üthet ki a nyeregből. De rögtön nyűgössé válunk, amint képzelt vetélytársunk újra és újra bekopogtat bimbódzó hajnalunk ajtaján. Ez egyfelől lehet szándékos is, amennyiben a volt fickót nemes egyszerűséggel kidobták, de neki mégis az a rögeszméje, hogy visszaszerzi a lányt magának. Amennyiben ez mégsem jön össze, még mindig megteheti ezt, pusztán csak azért, hogy bekavarjon. Az esetek bizonyos hányadában még el is érheti célját, és egy férfiember számára meglehetősen paradox helyzet az, amikor szerelmünk pont NEKÜNK panaszolja el, hogy még igazán nincs túl az előző kapcsolatán. Erre az első megdöbbenés után nagyjából annyit tudunk reagálni, hogy: „Háát, ez remek…”. Egy-két karakteresebb személyiséggel megáldott haver ilyenkor dühtől vöröslő fejjel kapásból ajtót mutat: „vagy ő, vagy én!”. Ha hölgyünk igazán elkötelezett mellettünk, akkor nincs miért aggódnunk, és pillanatnyi elmezavarra fogja majd érzelmi visszaesését, és meggyőz minket, hogy nincs mitől tartanunk. Ahogy máskor sem. Mi mégis szeretünk aggódni.

Nincs baj, baby…

A másik változatban az ex még mindig ott sündörög a ház körül, de legalább már nem vonyít szerelmes kutya módjára, hanem csak békésen tűr. Zokszó nélkül elfogadja, hogy az ő szerepe ennyi volt, már más került a helyére, és be kell érnie puszta barátsággal. A győztes oldalon állni klassz dolog, és igazán férfias pozíció – az elkullogó volt szerető szerepe már korántsem tetszik nekünk annyira. Férfitársaim némelyike az átitalozott éjszakákhoz hasonlóan itt is a „kutyaharapást szőrivel” elvére esküszik, tehát igyekszik minél gyorsabban ő is beújítani valakit. Hogy aztán ebben mennyi az érzelem, az már más lapra tartozik…

Töltött káposzta szindróma

Az a bizonyos „kétszer melegítve”. Hétköznapjaink egyik legkedveltebb bölcsessége, amivel előszeretettel dobálódzunk is. Kinek az ismeretségi körében ne lenne olyan pár, akik nincsenek még túl a huszadik újrakezdésen? Tipikus se veled, se nélküled. Úgy tűnik, néha el kell veszítsünk valamit – vagy valakit – ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk. Ha független életünk újabb vadászkalandjain még senkit sem ejtettünk zsákmányul, akkor különösebb bonyodalmak nélkül megpróbálkozhatunk azzal, hogy működőképessé varázsoljuk azt, ami már egyszer elromlott. A gondok ott kezdődnek, ha valaki más mellett fekszünk, és közben hasít belénk a felismerés: de hát én nem is itt szeretnék lenni! Azt képzeljük, hogy ilyen csak a rossz tévésorozatokban van, pedig nem! Barátom beszámolója szerint igenis előfordulhat, hogy rutinszerűek a mozdulatok, és mindent úgy csinál, mint éveken keresztül oly sok este: csak éppen már a partner más. Ilyenkor még a legnagyobb bika is meghátrál. Ő már csak tudja, hiszen átélte. És miközben egyedül hazafelé bandukol a sötét utcán, magában azon morfondírozik: „Biztos, hogy lezártam én az előzőt?”.


Visszatükrözés

Persze, a fentiek csak néhány kiragadott példával szolgáltak, akár teljes regényeket lehetne megtölteni a témával. Mindkét oldalon vannak olyanok, akik lelkes inkvizítor módjára tűzzel-vassal irtják az exeket a saját életükből – és nagy hatékonysággal dolgoznak a párjuk térfelén is -, míg szép számmal akadnak olyanok, akik földi pályafutásuk fontos szereplőinek tartják korábbi választottjaikat, akiknek a társaságáról nem szívesen mondanának le. Talán a nők azért dobják be mindig a „maradjunk barátok” mentőkérdést, mert ők könnyebben húzzák meg a választóvonalat múlt és jelen között? A férfiak pedig hajlamosabbak a kisördögre hallgatni, és a barátság álarcában visszalopódzni a gyümölcsöskertbe? Ha pedig kiderül, hogy ez bizony alma, akkor dacosan sarkon fordulni, és vissza se nézni. Hiszen barátoknak megteszik a fiúk is. Velük a sör is jobban csúszik.