Potyog a baba!

Az első zuhanás élménye

Elismerem, botorság volt azt hinnünk, hogy a gyerek majd pont azon a félméteres részen akar leesni, ahová mi széket illesztettünk, de akkor (amikor még átfordulni sem tudott) ez igazán jó megoldásnak tűnt. És persze, a tapasztalt védőnői véleménynek ellentmondva, mi igyekeztünk mindent úgy alakítani, hogy a mi gyerekünk legyen a világtörténelemben az első, aki nem esik le sehonnan. (Még az sem érdekelt, ha ezáltal a veszélyérzetének kialakulását hátráltatjuk. Minek a veszélyérzet, ha nincs veszély, nem igaz?) Aztán jöttek Panna ügyeskedései, amikor már kúszott-mászott, és számtalanszor előfordult, hogy majdnem leesett, ilyenkor pedig hosszan ecseteltük a férjemmel, hogy nem is tudjuk, mi lett volna, ha…

Végül pedig ezt is megtudtuk. Az lett, hogy leesett. Leleményesen kikerülve a széket, és a szülői figyelmet. Akkor esett le, amikor a másik szobában ejtőztünk, abban a hitben, hogy mélyen alszik, és ott, ahová nem tettünk semmit „esőfogóul”. Sziklaomlást megszégyenítő robajjal landolt a szőnyegpadlón, rögtön azután pedig olyan sírást csapott, hogy kevésen múlott, hogy nem rohantam át vele azonnal a szemközti mentőállomásra újraélesztésért esdekelve. Szerencsére a babakobak azért korántsem annyira törékeny, mint azt elsőre hinné az ember, sőt az anyaszív is többet kibír, mint amit képzel magáról, ezért önuralmat erőltetve magamra, előbb cicire helyeztem ordító magzatomat, majd óvatosan letapogattam a koponyáját, és megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy tulajdonképpen kutya baja.

Óvintézkedések

Ezt követően azonban beköszöntött a ki tudja meddig tartó nagy esések kora. Mert a gyerekek képesek a legprofesszionálisabb óvintézkedést is kijátszani. A szék mellé például egy vastag takarót helyeztünk el, és végre újra nyugodtan hagytuk magára Pannát, ha aludt. Egészen addig, míg kitartó próbálkozások sorozatával ki nem dolgozta a pléd mellé esés technikáját. A legjobb az volt, amikor a szék és az ajtó közé sikerült lepottyannia, és amikor be akartam rohanni hozzá, előbb odébb kellett kicsit gurítanom, hogy kinyithassam az ajtót. Hát igen. Van baja annak, akit gyerekágy-undorral beoltott gyerekkel áld meg az ég! Némi megnyugvást adhat a tudat, hogy ezek a nagy esések egy-egy részképesség kialakulásával állnak összefüggésben. Vagyis minden esés egyet jelent gyermekünk magasabb érettségi szintre való lépésével: megtanult átfordulni, meg tanult ülni, stb. De legalábbis rajta van az ügyön. Üröm az örömben, hogy mire megnyugodva hátradőlünk: „Végre stabilan ül!” sóhajjal, akkorra úgyis elkezd valami újat gyakorolni, például az állást, a járást, stb.
És minél komolyabb tudományt sajátít el a gyerkőc, annál nagyobbat tud esni.

Az esés nem múlik, csak átalakul

Nálunk most éppen a járás, és az ágyról történő le-fel mászás van porondon. Mondhatom, roppant ügyes a kis manó! Az ágyról már olyan gyorsan száguld le, hogy leérkezvén a lendület tovább sodorja, újabb és újabb nagy zuhanásokat generálva. Mostanra naponta többször van alkalmunk megcsodálni a „világ legóvatosabban lemászó gyerekének” produkcióját. Panna ugyanis az ágy közepéről négykézláb nekifut, egy lólengéssel leveti magát a padlóra, majd padlót érve belelép a képzeletbeli fékbe, és legalább fél percig tart, mire megkeresi az egyensúlyát. Onnan aztán robog tovább. A két lábon járást is lelkesen gyakorolja, egyelőre csak kapaszkodással. Azonban, ha már egyszer két lábon jár, érthető módon összeköti a kellemetlent a haszontalannal, vagyis a magasabban fekvő fiókokhoz botorkálva egyenként kihúzogatja őket, hogy pakolás közben nekik támaszkodva alaposan odazárhassa a kezét, fejét, lábát – mikor melyik porcikája lóg be.

Egyéb

Nem tudom, más családokban miként alakul a helyzet, de töredelmesen be kell vallanom, hogy nálunk a baleseteknek van egy úgynevezett „egyéb” válfaja is. Nevezetesen az a kategória, amikor mi okozunk kisebb-nagyobb sérülést a gyereknek. Ezek mindkét fél számára a legdrámaibb események, melyeket égig hallatszó sírásrohamok követnek – szülő és gyerek részről egyaránt. Ha a gyerek legurul az ágyról, most már rutinosan felkapom, „Nincs semmi baj!” – hazudom neki, mintha teljesen általános lenne játék közben a padlón landolni, gyorsan cicire „dobom”, vagy másként próbálom elterelni a figyelmét a fájdalomról. Ha azonban véletlenül megütöm a fésűvel, vagy hancúrozás közben ráfekszem a kezére, netalán odaütöm valamijét, amikor tágasnak nem mondható otthonunkban közlekedek vele, még napok múlva is lelkifurdalással küzdve kutatom, nem okoztam-e maradandó károsodást szegény kicsikémnek.

Ez idáig szerencsésen megúsztuk komolyabb sérülés nélkül. De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy jön a tavasz és a nyár, a lehetőség a nagy rohanásokra, utcai „harcokra”, játszótéri „ereszd el a hajamra”. Azt hiszem, vár ránk néhány ijesztő helyzet a jövőben. Azzal vígasztalom magam: elég jó a statisztikája azon szülőknek és gyerekeknek, akik túlélték a kisgyermekkort.