Síron túli hangok

Arra azonban csak néhány rendkívüli médium képes, hogy a halottakat saját hangjukon szólaltassa meg, s megdöbbentően valósághű beszélgetéseket kezdeményezzen az elhunytakkal. Ám vannak kivételek...

A skót médium története

Az előző századforduló világszerte ismert skót médiuma, John Campbell Sloan (1869–1951) tekintélyes vagyont tudott volna összegyűjteni, ha pénzre váltja egyedülálló képességeit. Jelenlétében ugyanis állítólag eredeti hangjukon szólaltak meg a halottak, és hosszas beszélgetéseket folytattak élő rokonaikkal és barátaikkal. A Sloan által tartott egyedülálló „direkthang-szeánszokról” először J. Arthur Findley adott hírt On the Edge of the Etheric (Az éteri határán) című bestsellerében.

A neves spiritiszta író részletesen beszámol arról a szellemidézésről, amelyen 1918-ban vett részt. „Hirtelen egy hang szólalt meg mellettem. Először nagyon megrémültem, de miután felismertem édesapám jellegzetes orgánumát, szokatlan beszélgetésbe elegyedtünk. Apám olyan történeteket kezdett mesélni, amelyekre rajtunk kívül még egy ember emlékezhetett, aki szintén több éve meghalt. Így kizárólag én tudhattam az elhangzottakról” – írta Findley. Majd így folytatta: „Már ez is elég elképesztőnek bizonyult, de a megdöbbenésem csak fokozódott, amikor egy másik hang David Kidstonként mutatkozott be. Mondanom sem kell, ő volt az a bizonyos harmadik személy, és folytatta a bizalmas beszélgetést, amit apám kezdeményezett.” A szkeptikusok rendszerint azzal magyarázzák az ilyen eseteket, hogy a hasbeszélő médiumok véletlenül hibáztak rá a részletekre. De Findley a következő válasszal cáfolta ezt a teóriát: „Senkit nem ismertem a jelenlévők közül, és ők sem tudhattak rólam semmit, így esélyük sem nyílt kideríteni az igazságot.”

Szellemes zeneszerzők Néhány pszichikailag fogékony médium nem csupán elhunyt rokonai vagy híres történelmi személyiségek hangjának továbbítására képes, hanem régóta halott zeneszerzők életművének folytatására is. A legismertebb közülük a londoni Rosemary Brown, aki először vallotta be, hogy a túlvilágról diktált művek messze meghaladják képességeit. Az idős hölgy Liszt, Beethoven, Brahms, Debussy, Chopin, Schubert és Sztravinszkij „szócsöveként” működik, és elképesztő gyorsasággal veti papírra a lelki szemei előtt megjelenő kottákat, amelyek felismerhetően az egyes zeneszerzők stílusában készültek. John Lill zongoraművész meggyőződése, hogy pályafutása során ő is kapott segítséget szellemektől. Szerinte Beethoven figyelte őt Moszkvában, miközben egy Csajkovszkij-zongoraversenyre készült fel, és azóta már többször beszélgetett is vele. Néhány médium szerint mélyebb inspirációik az „élet könyvéből” származnak, azonban az ebben rejtőző tudás csak különleges lelkiállapotban válik hozzáférhetővé az emberek számára. Talán soha nem fogjuk megtudni, hogyan és miért, de kétségtelen, hogy a paranormális jelenségek közül a pszichikus művészet az egyetlen, amely senkit nem rémít meg, s gyakran csodálatos műveket eredményez.

A médium és a hercegnő esete

Minden idők egyik legkiválóbb „direkthang-médiuma”, a detroiti Etta Wriedt (1860–1942) különleges képességeinek talán legmeggyőzőbb igazolása az angliai Warwick hercegnőjétől származik, aki a 20. század első évtizedében uralkodó VII. Edward király egyik szeretője volt. Először azért hívta el a médiumot kastélyába, mert a házban megmagyarázhatatlan jelenségek történtek. Miközben Lady Warwick vendégére várt, füléhez tartotta a híres médium szeánszokon használt trombitáját. Azonnal meghallotta benne a már elhunyt Edward király jellegzetes hangját, amely megszólította őt. Ezt követően az uralkodó a kastélyban tartott szeánszok gyakori vendége lett, olyannyira, hogy más szellemek időnként alig jutottak szóhoz. Egykori szeretőjének síron túli zsarnoksága miatt Lady Warwick végül úgy döntött, hogy véget vet a szeánszoknak.

Fotó: hu.wikipedia.org

Konfuciusz szelleme

A 19. század végén felbukkant New York-i médium, George Valiantine 1924-ben Dennis Bradley angol író meghívására látogatott Angliába, ahol öt héten keresztül szinte minden nap tartott spiritiszta összejöveteleket. Ezekre a szeánszokra számos prominens személyiséget meghívtak, akik a „túlvilági hangzavar” ellenére is kivétel nélkül azonosították egykori hozzátartozóik hangját.

 A legérdekesebb beszélgetésnek egy 1930 körül tartott New York-i szeánsz vendégei lehettek fültanúi, köztük dr. Neville Whymant, a kínai történelem, filozófia és irodalom avatott szakértője. Először egy jellegzetes kínai stílusú furulyaszóra figyeltek fel, majd egy alig hallható hang a 6. századi filozófus és tanító, Konfuciusz nevének eredeti alakját suttogta. A szkeptikus tudós eleinte még így sem akarta elhinni, hogy valóban „K’ung fu-ce” szelleme jelent meg a résztvevők előtt, ezért utalt a híres filozófus egyik írására, amit szerinte hibásan fordítottak le. „A hang azonnal átvette a szót, és a feljegyzésekben szereplő részt szóról szóra elmondta kínaiul. Tizenöt másodpercnyi csend után újra megismételte a kérdéses részt, ám ezúttal apróbb változtatásokkal, amelyek révén új jelentést kapott az idézet. Ezután megkérdezte, hogy az utóbbi változatban nem lett-e világosabb a szöveg értelme.” Miután ismét beszélgetett a hanggal, dr. Whymant kijelentette, hogy a világon mindössze hat tudós járatos olyan magas szinten az ókori kínai nyelvben, hogy utánozhatta volna Konfuciuszt, de közülük bizonyítottan senki nem tartózkodott akkor az Egyesült Államokban.

Jack Webber transzban Fotó: transcommunication.org

A „direkt hangok” megidézésének képességével rendelkező tehetséges médiumok közé tartozott Jack Webber walesi bányász, akinek adottságai fokozatosan javultak a rokonai által szervezett szeánszokon. A híres gyógyító, Harry Edwards The Mediumship of Jack Webber (Jack Webber médiumi képességei) című könyvében részletesen nyomon követi az 1939 decemberéig, Webber hirtelen halálának időpontjáig eltelt egy év megfigyeléseit. A szeánszok során összesen több mint négyezren tanúsították, amint férfiak, nők és gyermekek szellemei trombitákon keresztül szólalnak meg, és üzeneteik gyakran személyes információkat is tartalmaznak.



A csalás gyanújának elkerülésére Webber rendszerint a székéhez kötöztette magát, és bizonyos időközönként vörös fényt gyújtottak meg, hogy a résztvevők lássák, nem szabadult-e ki. Egyes szeánszokon azt is megengedte, hogy infravörös fényképeket készítsenek, amelyek részben magyarázatot adtak a „direkt hang” rejtélyére. Az egyedülálló felvételeken megfigyelhető, hogy a médiumot a szájából kibocsátott ektoplazma köti össze a lebegő trombitával, keskenyebb végénél pedig apró tárgyak jelennek meg. Állítólag ezek az úgynevezett „hangdobozok”, amelyek segítséget nyújtanak a túlvilági üzenetek továbbításához, és közreműködésükkel az elhunytak személyes hangjukon képesek beszélgetni szeretteikkel, hozzátartozóikkal, illetve az őket megidéző utókorral.

Próbára tett hangok Az egyik leghíresebb amerikai médium, Mina Crandon (1888–1941) megengedte, hogy néhány egyszerű eszközt használjanak a „direkt hangok” vizsgálatához. A rendkívüli képességeket ellenőrző berendezést 1923-ban dr. Mark Richardson bostoni orvos készítette. Az elmés szerkezet egy vízzel teli edényből állt, amelybe hajlékony csövön keresztül kellett levegőt fújni, így a vízszint megemelkedett. A médium nyelvét és száját a szeánsz alatt végig a csövön tartotta, hogy a vízszint ne csökkenhessen. Ennek ellenére Mina beszélgetőtársának – elhunyt bátyja, Walter Stinson szellemének – hangja pontosan úgy szólt, mint máskor. Később még pontosabb módon próbálták elejét venni a hamisításnak. Egy dobozba hét, különböző anyagokból álló réteget, valamint érzékeny mikrofont illesztettek. A lezárt dobozt a szeánsz helyiségében helyezték el, hogy akadálytalanul rögzíthesse a szellemhangokat, két drótot pedig a szomszéd szobában lévő hangszórókhoz vezettek. Az itt tartózkodók hallották Waltert a hangszórókból, de a szeánsz résztvevői nem tapasztalták, hogy bárki is beleszólt volna a mikrofonba.

Szeretnél még több ilyen és ehhez hasonló rejtélyes esetről olvasni? Akkor mindneképpen vedd meg a HIHETETLEN MAGAZIN aktuális számát!