Natinha kártyavető bemutatkozása

 

Játssz velünk és nyerd meg a négy fő részére szóló kártyavetés egyikét, mely során Köves Viktória minden kérdésre választ ad! Ehhez nem kell mást tenned, mint helyesen válaszolnod néhány kérdésünkre! Tovább a kérdőívhez >>

Nagyon sok mindenen kellett átmennem, hogy találkozzak a kártyával és kiderüljön, hogy közünk van egymáshoz. A kártyának és nekem. Ha úgy tetszik, sokat kellett élnem ahhoz, hogy az univerzum kezembe adja ezt az eszközt. Ha előbb kaptam volna meg, valószínűleg nem értem és rosszul használom. Mert mindaz, ami mögöttem van, segít, hogy megértsem a kérdezőt. Segít, hogy átérezzem, mi a problémája. Megértés és együttérzés nélkül nem lehet kártyát vetni. Nem lehet szív nélkül csinálni. A kártya azért van, hogy segítsen, és nem azért, hogy kíméletlen igazságokat vágjon a fejünkhöz. Bár néha azt is megteszi, amikor a kérdezőnek már csak az segít. Sokszor látom, tapasztalom, hogy a vetés gondolatokat indít el a kérdezőben, olyan gondolatokat, amelyek segítik őt a további útján.

A kártya nem lehet a hatalom eszköze, csak alázattal lehet hozzá fordulni.

Hogy mit értek hatalmon ebben az esetben? A tudást. Azt a tudást, amit a kártyán keresztül kap meg a kártyavető. De nem azért kapja, hogy hatalma legyen, hanem azért, hogy jól használja, segítsen.

Nem szeretem egyébként a „jós” kifejezést. Inkább használom a kártyavetőt, mert azt helyénvalóbbnak érzem. Mégis azt hiszem, hogy leginkább segítő az, aki a kártyát veti. Már ha jól használja. Úgy, hogy az összhangban legyen a kérdezővel és az univerzummal is. Én igyekszem így dolgozni vele.

Szóval, nem születtem kártyavetőnek.

De legalábbis igen sokára derült ki, hogy nekem dolgom van a kártyával. Negyven éves lettem, amikor egy barátnőm – nagy boszorkány egyébként –, kezembe adott egy kártyát és elmondta, hogyan kell. Ő már régen foglalkozott vele, vagy húsz éve, de soha, senkinek nem adott kártyát és soha senkit nem tanított vetni. Akkor, azon a borús, hideg februári napon mégis úgy érezte, hogy nekem adnia kell egy kártyát és meg kell mutatnia egy kirakást. Máig hiszem, hogy nem véletlenül.

Szerelem volt első „látásra”. Az volt az elképesztő, hogy amint kezembe vettem a kártyát, első kártyámat – az még nem az volt, amivel ma dolgozom –, azonnal melegedni kezdett a tenyerem, mert éreztem az energiaáramlást köztem és a kártya között. Mégis nagyon megdöbbentem az első vetések után. Amit átéltem, és a reakciók azt mutatták, hogy valami nagyon fontos történt velem, egy olyan út nyílt meg előttem, amiről nem is hittem, hogy én azon járhatok.

Mert úgy tudtam, hogy én nem születtem kártyavetőnek.

A mai napig folyamatosan jönnek visszajezések arról, hogy hogyan teljesedik be, amit vetek. Ez egyrészt öröm, másrészt elég hátborzongató. De aztán mindig arra gondolok, hogy a kártya azért mutatja meg, amit mutat, mert segíteni akar. Az már a kérdezőn múlik, hogy él-e ezzel a segítséggel.
Egyébként az is nagyon érdekes, hogy már vagy féléve dolgoztam a kártyával, amikor megtudtam, hogy a kártya pontosan úgy került kezembe, ahogyan azt a mágikus hagyomány megköveteli attól, aki valóban kártyajós. Azaz egy másik kártyajós ajándékaként. Ez volt az, ami az utolsó kételyemet is eloszlatta.

Már tudom, hogy mindegy, mikor, de ha valakinek a kártyával van dolga, akkor az előbb-utóbb ki fog derülni.

Voltam újságíró, író, használtruha-boltos, és ingatlanértékesítő is, szóval kerestem az utam sokáig. Próbáltam sokfélét. Mégsem éreztem soha azt, amit olyankor érzek, amikor a kártyával dolgozom. Azt, hogy a helyemen vagyok, és azt csinálom, amit csinálnom kell…