A torinói lepel

Anyaga lenvászon, hossza 436 cm, szélessége 110 cm, ami a Krisztus korában használt méret szerint 8 x 2 könyöknek felel meg. A lepel egy meztelen férfi testének tökéletes lenyomatát őrizte meg, és már az 1898-ban készített első fényképek alapján kiderült, hogy a rajta látható kép egy negatív lenyomat. Napjaink technológiája azonban azt is kimutatta, hogy a lenyomat háromdimenziós tulajdonságokkal rendelkezik, és a felismerhető részletek alapján egyértelmű, hogy a férfit – akinek a lenyomatát a lepel megőrizte – Krisztushoz hasonlóan keresztre feszítettek, és ugyanolyan sérüléseket szenvedett el, amilyenekről a biblia Jézus szenvedései kapcsán részletesen beszámol.

A titokzatos férfi titokzatos lenyomatai

A férfi korát 30-35 évesre becsülték, magassága 178-180 cm, súlya pedig 79-80 kg lehetett. Sebei nem a hagyományos módon keresztre feszítettek sebeire emlékeztetnek, hanem sokkal inkább az olyan egyedi sebekre, amilyenek csak Jézusra jellemzőek. Jézus korában a keresztre feszítettek halálát a lábszárcsont eltörésével idézték elő. Így az áldozat nem tudta magát a kiszögezett lábfejére támaszkodva fenntartani, teste aláhanyatlott, és hamarosan megfulladt.

Jézus lábszárcsontját azonban nem törték el. Amikor Jézust megcsúfolták és királlyá „koronázták”, tövises gallyakból font koronájával beborították egész fejét, a homlokától a tarkójáig véres sebeket ejtve a fejbőrön. Ezek az egyedi sebek láthatók a leplen, akárcsak a flagrumnak nevezett korbács csapásainak lenyomatai. Az evangélium beszámol róla, hogy Jézusnak magának kellett vinnie a kereszt vízszintes gerendáját, és többször is elesett, váll- és lábsérüléseket szenvedve. A keresztre feszítés során a szögeket nem a tenyérbe verték, hanem a csuklókba, a lábakat pedig úgy szögezték a kereszthez, hogy a bal lábfejet a jobb fölé tették, és egyetlen szöggel ütötték azt át. A kereszten egy ülőke helyezkedett el, így fordulhatott elő, hogy Jézus órákon át tudta magát tartani mielőtt elájult volna. Teste ekkor jobbra dőlt, feje pedig a T-alakú keresztgerenda jobb oldala alatt bukott előre.

Erre utal az alkaron megfigyelhető, csuklóból eredő vérnyomok iránya. Amikor úgy vélték, Krisztus meghalt, a lábszárcsont eltörése helyett az egyik katona beledöfte lándzsáját Jézus oldalába. A kegyelemdöfés (nem véletlen e kifejezés) súlyos sebet okozott, és a férfi testéből víz és vér távozott. A lándzsa okozta sérülés szintén megtalálható a leplen, így joggal feltételezhető, hogy az valóban Jézus halotti leple.

A lepel „utazása”

A leplet Krisztus halála után Edesszába vitték, majd itt a város főkapuja felett egy falmélyedésben rejtették el, ahol 525-ben találták meg. 944-ben Konstantinápolyba, majd hamarosan a templomosok birtokába került. Amikor Fülöp király 1307-ben a templomosokra támadt, Lireybe menekítették, ahol fél évszázaddal később, 1357-ben állították ki először. Hamarosan a savoyai hercegek birtokába került, és velük vészelte át a háborús időket, mígnem egy fadobozba zárt ezüst ládikában a számára épített franciaországi chambery-i kápolnába került. A lepel 1532. december 4-én a kápolnát elpusztító tűzben majdnem megsemmisült. A tűz és a tűzoltáshoz használt víz megrongálta, és ennek nyomait a későbbi javításokkal együtt a lepel mind a mai napig megőrizte. A szent ereklyét végül 1578-ban vitték Torinóba, ahol jelenleg is őrzik.

A legnagyobb rejtély azonban az ábra leplen történő kialakulásának módja. A képet ugyanis nem festhették. Középkori festő nem lett volna rá képes, nem beszélve az olyan részletekről, amikről akkoriban nem is tudtak. Például, hogy a Jézus korabeli temetkezési szokások szerint pénzt helyeztek a halott szemére. A kutatók egyetértenek abban, hogy a lenyomat csak természeti vagy természetfeletti jelenség révén kerülhetett a lepelre, de a vita mind a mai napig tart.