Miből erednek ezek a konfliktusok?

Pont az első mondatra térnék itt vissza: mert anya csak egy van. Ezzel pedig önmagában véve semmi gond nem lenne, csak… Ez a rejtélyes csak. Csak az anyukák szeretik érezni, hogy ők az ANYUKÁK. Ebbe beletartozik a főzésen keresztül a számlák kifizetésén át a gyerek magánéletéig minden. Egy anya identitásában méri szülői szerepét. Ha tetszik, azt lehet mondani, hogy ez egy színházi karakter. Az a személy, aki a gyermek megszületése után átvállalja a kicsitől a felelősséget. Ezzel semmi gond, hiszen egy csecsemőről még gondoskodni kell. Enni kell neki adni, ki kell cserélni a pelenkáját, meg kell itatni. Viszont, ahogy a pici felcseperedik, folyamatosan tágul előtte a világ, és egyszer csak ott áll a felnőttkor küszöbén. Az anya szerepe pedig itt véget is ér, már persze, ha belátja. Az, hogy gondoskodjon csemetéjéről úgy, mint korábban, puszta illúzió. Egy bevett gyakorlat. Hiszen az, hogy a szülő gyakorolhatja az anyaságot, az ad értelmet az életének. Az, hogy elkészítheti a gyerek szendvicsét a suliba, az, hogy kimoshat rá, hogy tanácsokat adhat a nagybetűs élethez. De ennek a karakternek a levetkőzése már fájdalommal járna. Ezért inkább fölhív minket telefonon többször, érdeklődve, mi van velünk. Közben a háttérben lesi, mikor tud közbelépni, hogy a szerepet újra magára húzhassa. Rendben, ezt már tudjuk, de felvetődhet a kérdés:

Hogyan tudjuk ráébreszteni arra, hogy szerepet játszik?

Őszintén szólva, sehogy. Viszont ha ennek ellenkezőjével próbálkoznánk, akkor sikertelenül járnánk. Első olvasásra úgy tűnhet, hogy a megoldás az, hogy tisztáztuk magunkban, anyánk miért viselkedik így. A valóság viszont az, hogy ez csupán szelete annak a problémacsomagnak, aminek lehet, hogy már évek óta ülünk a tetején, nagy büszkén. Ahhoz, hogy szüleinket elfogadjuk, előbb meg kell tekintenünk, milyen kupacot halmoztunk fel. Ennek a feltérképezését pedig csak magunk tudjuk megtenni. Mert várhatjuk életünk végéig is, hogy más megteszi helyettünk. Nem fogja. Gondoljunk csak bele: mi szívesen végeznénk el más helyett a munkát úgy, hogy semmi hasznunk sincs belőle? Nagyon kétlem. Tehát magunknak kell utánajárni, hogy miért nem tudjuk édesanyánkat úgy elfogadni, ahogy.

Jó, jó, de ez munkás, egyszerűbb és gyorsabb megoldás kéne…

Az tőlünk függ, hogy mennyire gyorsan vagy lassan haladunk a folyamatban. Ha már évek óta nem álltunk szóba anyánkkal, akkor valószínűleg nem lesz könnyű az elfogadás gyakorlata. Ekkor érdemes megkérdezni magunktól, hogy szeretnénk-e rendezni a viszonyt, vagy nem. Ha igen, akkor első lépésként már az is megteszi, hogy elhatározzuk magunkat. Aztán úgyis az élet elénk hozza a lehetőségeket. Fontos, hogy ne görcsösen akarjunk gyógyírt a problémára, mert az nem vezet sehová. A másik fontos tényező az időközben feljövő érzéseink. Gondoljunk csak bele, mennyi elfojtott érzelem lehet bennünk, amivel egy ilyen döntés meghozatalakor végül szembe kell néznünk. Ilyenkor nem az a megoldás, hogy fejvesztve menekülünk, vagy homokba dugjuk a fejünket a probléma láttán, hanem az, hogy foglalkozunk vele. Csomó-csomó miértet teszünk fel, ami igenis fájni fog. Erre hozok is egy kézzelfogható példát. Az emberek többsége, ha beteg, gyógyszerrel nyomja el ideiglenesen a tüneteket. Nem mennek el orvoshoz. Újra és újra előjön a kórság, de úgy gondolják, hogy inkább megint beszednek egy kapszulát, mert dolgozni kell, és millió elintéznivaló van még.

Aztán mikor olyan súlyos a helyzet, hogy a munkát sem tudjuk ellátni, elmegyünk a kórházba. Az orvos pedig csak annyit mond jobbik esetben, hogy egy hónap pihenő, rosszabbik esetben pedig azt, hogy gyógyíthatatlanok vagyunk. Ez alapján láthatjuk, hogy miért nem érdemes a rövidebb utat választani. Ha diagnosztizálunk a kapcsolatainkban egy problémát, nem az a megoldás, hogy bevesszük az úgynevezett „leszarom tablettát”, hanem az, hogy meggyógyítjuk magunkat, amíg nem késő. Mert az a fájdalom, hogy meghal az édesanyánk azelőtt, hogy elmondhattuk volna neki: köszönjük, amit értünk tett, sokkal súlyosabb teher, mint az, hogy szembenézzünk az érzelmi gubancokkal. Az is lehet, hogy az anyánk nem fog érteni ebből a bennünk végbemenő változásból semmit, legrosszabb esetben pedig el is utasítja az ilyen jellegű közeledésünket. De ha megértjük, hogy miért szenvedünk annyit, miért éljük úgy az életünket, ahogy, ezen keresztül pedig azt, hogy, mi is a szülő funkciója, csak ekkor láthatjuk meg igazán: anya csak egy van.