GYERMEK

Külföldön dolgozik a gyerek - Ahogy a szülő látja

Szerző:
Szabó Anna
A középiskola vagy a főiskola elvégzése után, esetleg helyette, gyerekeink sokszor úgy döntenek, hogy mielőtt neki állnak itthon dolgozni, jó lenne egy kicsit világot látni, nyelvet tanulni. Összekötve mindezt azzal, hogy így pénzt is tudnak gyűjteni a főiskola befejezéséhez, vagy a nagybetűs élethez – könnyedén belevágnak a külföldi munkakeresésbe. De hogyan látják ezt a szülők?

 

Amikor a gyerek bejelenti, hogy „Anya, elmegyek egy évre Amszterdamba/Londonba/Bécsbe… dolgozni”, akkor valahogy azonnal összeszorul a szív. Persze, azért hogy a gyerek meg ne sértődjön, rávágjuk: „Persze, menj csak!” - gondolván, hogy úgysem lehet komoly a dolog. Eltelik egy kis idő és már majdnem el is felejtenénk azt a bizonyos mondatot, ám egyszer csak bejelenti, hogy megvan a munkahely, vagy megvan az albérlet és munka meg majd úgyis akad odakinn. Na, itt azért már elkezdünk egy kicsit aggódni, hogy mi van, ha fiunk/lányunk mégis útra kel. Megpróbáljuk lebeszélni mindenféle indokokkal, melyek közül néhány igaz, néhány kicsit mondvacsinált, de egyik sem az igazi: azaz, hogy nagyon fog nekünk hiányozni. Azt mondjuk, hogy túl sokan lesznek az albérletben, hogy nem fogja jól érezni magát. Elővesszük azt a taktikát is, hogy az adott országban milyen rossz az időjárás, no meg a kaja, majd utolsó érvként felhozzuk: hogy tudja itt hagyni a barátait? Mire kiderül, hogy ők már kint vannak, vagy ők is most mennek.

A helyzet visszafordíthatatlan

Előkerül a repülőjegy, kiderül az indulási időpont és a csemete el kezd pakolni a nagybőröndbe. Visszafordíthatatlannak tűnik a helyzet. Elkezdünk sírni. Sír ő is persze, de azt mondja, hogy „egy év múlva úgyis jövök haza és közben is el tudok majd jönni az ünnepekre.” El akarjuk hinni, amit mond, de még inkább fel akarunk ébredni és azt szeretnénk, ha ez az egész csak egy rossz álom lenne.

De nem. Ott állunk a reptéren, a csomag már feladva, mi meg összetörten, kissé fáradtan - mert valahogy ezek a járatok mindig hajnalban indulnak és ugye két órával korábban érdemes kimenni a reptérre -, de azért próbálunk mosolyogni, bízva abban, hogy minden nap beszélünk majd interneten. Ott látjuk is a gyereket, halljuk a hangját, az már majdnem olyan mintha itt lenne velünk. Na persze. Sajnos megölelni nem lehet. Sírunk. Mindenki sír. Felszáll a gép, kicsit szipogunk még, aztán hazamegyünk és várjuk, várjuk az sms-t, a telefont, hogy odaért, hogy minden rendben van, hogy megvan a szállás… egyszóval él a gyerek és jól van.

Amikor már fél napja meg kellett volna, hogy érkezzen, nem bírjuk tovább, mi telefonálunk. Kiderül, persze hogy megérkezett és minden rendben van, csak nem ért még rá telefonálni, mert a barátokkal nagyban beszélgetnek. De holnap feltétlenül jelentkezni fog a megbeszélt időben, hogy részletesen mindent el tudjon mesélni a repülésről, meg a városról, mert nagyon jól érzi magát. Másnap persze megint nekünk kell hívni… de jön és mesél, és mesél és mesél. Jól érzi magát. Kicsit megnyugszunk. Azért minden alkalommal, minden beszélgetés során a legfontosabb kérdéseink lényege: mikor jössz haza? Megvetted már a repülőjegyet?

Eljönnek az ünnepek, végre!

Hazajön a gyerek. Nagy az öröm és sok a mesélnivaló. Sajnos pillanatok alatt eltelik az a néhány nap és újra a reptéren találjuk magunkat. Már rutinosan vesszük elő a zsebkendőt. De azért már nem várjuk meg azt a plusz egy órát, amíg felszáll a gép, csakhogy láthassuk, hogyan száll fel a mi gyerekünkkel, őt már úgysem látjuk. Integetünk, amíg bemegy a váróba végig az ellenőrzőpultok között, integetünk, amíg el nem tűnik a szemünk elől. Majd sietünk a parkolóba, így is egy kisebb vagyont dobálunk be a fizető automatába.

Eltelnek újabb hónapok, mi szinte minden nap ott várjuk a számítógép előtt a gyereket, hogy halljuk egy kicsit a hangját, hogy el tudja mesélni, mi történt vele aznap. Örülünk, hogy jól érzi magát. De nagyon szeretnénk már, hogy elteljen az egy év és megtudjuk, mikor is jön végre haza - végleg. Megpróbálunk nem tudomást venni róla, hogy eltelt tizenegy hónap és még mindig nincs arról szó, hogy megvette volna a repülőjegyet. Végül elkezdi adagolni a rossz hírt, hogy eddig alig tudott félretenni, mert hát élni is kell, meg egy kicsit szórakozni is. Ha meg akarja igazán tanulni a nyelvet, és félre akar tenni egy kis pénzt, akkor bizony maradnia kell még. Legalább egy évet. Csak egyet. Higgyük el. Hiszünk neki, akarunk hinni.


De a sztori megismétlődik egy év múlva is, két év múlva is… és azon kapjuk magunkat, hogy elég jól, egyre jobban viseljük a hírt. Jó látni, hogy megállja magát a gyerek egy teljesen idegen országban, hogy egyre ügyesebben használja azt a nyelvet. Mikor legközelebb hazajön az ünnepekre, és az utcán belebotlunk egy turistába, gond nélkül igazítja útba. Büszkék vagyunk. Egyedül, a saját erejéből találta meg a helyét. Csak ne lenne ez a hely olyan messze.

Házigazda – szerepcsere

Hosszas unszolás után rászánjuk magunkat, hogy ha már ilyen régóta él egy másik országban, csak meg kellene nekünk is nézni, hogy milyen ott az élet. Igen, személyesen, testközelből. Kinézzük a repülőjegyet, szerencsére aludni tudunk az albérletben mi is, és már lázasan készülődünk az utazásra. Nálunk jobban már csak a csemete izgul. Takarít, mos, főz, tervezgeti a programokat. Végre ő lesz a házigazda, a szüleit láthatja vendégül. Büszke ő is.


Meglátogatjuk, hazajövünk és beletörődünk, hogy bizony, a mi már nem is olyan kicsi gyerekünk maga fogja eldönteni, hogy hazajön-e, vagy sem. Mármint nemcsak az ünnepekre, hanem végleg.

Ha pedig mélyen magunkba nézünk, meg is tudjuk érteni őt. Mi, a családja itt vagyunk. De az ő jövője lehet, hogy már ott van. Vagy nem. De szerencsére a mai világban már 2000 km sincs olyan nagyon messze…

 

Szólj hozzá Te is!
SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL