Túlélni a telet

A gyerek mindent tönkretesz?

Kövezzetek meg, de úgy gondolom, egy gyermek születése átmenetileg mindent tönkretesz. Volt ugyebár (remélhetőleg) egy jól működő, kiegyensúlyozott párkapcsolat, több-kevesebb kényelemmel felszerelt otthon, bejáratott munkahely. Tetszik, vagy sem, ebbe aztán bele tud rondítani egy kis jövevény, még akkor is, ha várva várták a szülei. A kapcsolatok megerősítése céljából tehát nem ajánlatos gyermeket vállalni, úgyis csak még nagyobb dúlás lesz a vége. Minderről persze a legkevésbé az a szegény, kicsi lélek tehet, akit a szülei hívtak a világra, akár akarták, akár nem. Ha a baba télen születik, és mindezt még megfűszerezzük egy kis „fincsi” téli depresszióval, máris kész kalandregény túlélni a telet. Három éve éppen ez történt velem, és akkor el sem tudtam képzelni, miképpen fogom végigcsinálni. És nemcsak azt a telet, hanem az előttünk álló 18 év teleit, mert úgy sejtettem, az idő múlásával minden csak egyre bonyolódni fog. Kis gyerek: kis gond, nagy gyerek: nagy gond, mondogatták az ismerőseink, erősítve a félelmeimet. Nos, nálunk ez a mondás nem állta meg a helyét. Minél nagyobb a lányunk, annál könnyebb az életünk. Mennyivel egyszerűbb lehet a szülőség kezdete egy nyári babával! Két héttel a szülés után vígan sétálgathat órákat is az anyuka a szabadban, ahogyan azt az ereje engedi. A mi első, közös telünk szinte a négy fal között múlt el, sokat dobva ezzel a téli depimen. Mármint lefelé. Volt egy karácsony, amiből csak villanásokra emlékszem, egy szilveszter, amit végigaludtam, esett egy kis hó, amibe beleragadt a babakocsi kereke, a tél többi napján pedig az ablakból bámultam a szakadó esőt, vagy a mínuszokat.

A gyerek mindent rendbe hoz?

A második telünk már enyhébb volt valamelyest, és nemcsak az időjárás tekintetében. Volt hóban totyogás, karácsonyfa díszítés (amire még emlékszem is, nem úgy, mint előző évből), ajándékozás, és nagy séták a fagyban. Éreztem, hogy lassan enged a nyomás, visszakapok valamicskét a régi életemből, a valódi énemből. A harmadik gyerekes karácsonyunk olyan csodásra sikerült, hogy még mostanában – a negyedik előtt pár nappal – is gondolok rá, és picit visszasírom. Bárcsak legalább ennyire szép lenne idén is! És így, a tél közepe felé haladva mind gyakrabban jut eszembe, miképpen győzhetném le a folyton lesben álló, gonosz téli depressziót. Sokszor mondják, hogy az energia, amit a gyermekünk nevelésébe fektettünk, csak később, évtizedek múlva fog megtérülni, ha megtérül egyáltalán. Azt hiszem, e tekintetben szerencsések vagyunk, mert már mostanában is sok törődést, gondoskodást, szeretetet kapunk vissza a lányunktól – életkorához mérten persze. Így pedig lényegesen könnyebb túlélni a telet. Egy háromévessel már igazán lehet programokat szervezni, akkor is, ha hideg van. Nemcsak engedi, el is várja, hogy naponta több órát töltsünk a szabadban, a nemszeretem időkben is, márpedig a természetes fény ősi ellensége a depressziónak.

Már nem változom

Sokáig vártam, hogy újra a régi legyek. Tulajdonképpen a lányom megszületésétől fogva az éltet, hogy egyszer majd kevésbé lesz szüksége rám, és akkor újra visszaáll a régi menetrend. Majd megint azzal foglalkozom, amivel akarok, akkor és úgy szeretem a férjemet, amikor és ahogy jólesik, azt csinálom, amihez kedvem van. Egyszer nem kell majd minden energiámat a gyerekemre fordítani, a figyelmem nem kizárólag körülötte fog forogni. Akkor biztos újra észrevétlenül múlnak el a telek, nem kell a napokat visszaszámolni márciusig. Ez a negyedik telünk, és már sejtem, hogy amire annyit vártam, az sosem fog elérkezni. Már nem leszek, nem is akarok a régi lenni. Megváltoztam. Készülök a karácsonyra, mert valakinek meg kell mutatnom a csodát. Már érzi: elbűvölik a fények, az illatok, a várakozás izgalma. Mostanában több időm van magamra, de nem élek vele. Újabb és újabb tennivalók jutnak az eszembe – érte. Még levasalom a másnapi ruháit, még beszaladok a boltba megvenni a kedvencét, még gyorsan elintézem, ami fontos, hogy délután csak az övé lehessek. Újra van pár óránk kettesben a férjemmel. Nem szakít félbe senki, végre beszélgetünk! A lányunkról. Milyen különös. Úgy vagyunk, mint régen, kettesben, de a gondolataink egy harmadik körül járnak. Azt mondják, agresszív vírus kering a város óvodáiban. Számolom a napokat tavaszig, mert akkor már kisebb az esély a betegségekre. Múlnak a napok, észre sem veszem, és lassan túlélem a telet. Rossz hangulatok jönnek is, mennek is. Nem maradhatnak, nincs időm rájuk. És a napi rutinban észrevétlenül tölt fel energiával egy kacagás, egy csillogó szempár, egy mondat: „Te vagy az angyal-anyukám!”