GYERMEK

A gyermekem érdekében

Szerző:
Szabó Anna
Minden szülő a legjobbat akarja a gyermekének, és ezért szinte bármire képes. Ez egyértelmű. Azt azonban, hogy mi a legjobb, időnként nem is olyan egyszerű eldönteni. Persze az is lehet, hogy egyedül vagyok a problémámmal, és mások pikk-pakk eligazodnak a gyermeknevelést övező milliónyi tanács között.

 

Oltassunk, vagy ne?


Vannak, akik már a teherbeesés előtt pontosan tudják mit, mikor és hogyan fognak tenni, sőt azt is, hogy mindezt miért, a gyermekük érdekében. Én egy másik csoportba tartoztam. Abba, amelynek tagjai totális homályban leledznek mindennemű nevelési-gondozási kérdéssel kapcsolatban, de biztonságban érzik magukat, mert jól tudják, hogy szakemberekkel vannak körülvéve, akik majd úgyis jól megmondják a frankót.

Számítottam a nőgyógyászra, a védőnőre, a gyermekorvosra, de hamar beláttam, hogy egyikük sem gondolkodhat helyettem. A legtöbb, amit tehetnek, hogy tájékoztatnak a minket érintő kérdésekről, s azok következményeiről, majd a szülőkre bízzák a döntést. Ott van például a választható védőoltások problémája. Olvastam a Rota vírusról ezt is, azt is, érdeklődtem szakembertől és Rotán átesett kisgyerek szülőjétől, majd rövid mérlegelés után nemet mondtam az oltásra. Nagyjából akkor kezdte el sugározni a televízió a kis gazdáját hiányoló, bánatos „Rota-maci” reklámfilmjét, amikor a lányom betöltötte a hat hónapot, azaz esélyünk sem volt már megváltoztatni az elhatározásunkat. Azóta minden este szorongva és a könnyeimmel küzdve nézem a kórházban fekvő kisfiút (érdekes, hogy ötmilliomodszorra is hatással van rám), és most, amikor a lányomnak második napja hasmenése van, azért imádkozom, hogy ne Rota fertőzés legyen.


Szólni, de hogyan?


Van, amiről az ember fél pillanat, vagy még rövidebb idő alatt dönt. Ugye, senki számára nem kérdés, hogy kivegye-e a gyerek kezéből a cigarettát, vagy engedje-e a bontókéssel játszadozni? Ám vannak ezeknél a sarkított példáknál árnyaltabb esetek is, amikor a konkrét tevékenység mellett még sok mást is mérlegelni kell. Leggyakrabban a családi kapcsolatokat. Mit tegyen a szülő, ha azt látja, hogy a Mama olyasmit enged meg egyetlen kis unokájának, amit ő sosem? Nem, nem a tévézésről beszélek, abba egyik gyerek sem fog belehalni. Legfeljebb megszokja, hogy a Mamánál picit lazább a gyeplő. De tűrjem-e szó nélkül, hogy az otthoni öt helyett a Mama legalább ötvenszer eteti meg a lányomat, ráadásul olyasmivel, amit még én sem fogyasztanék el feltétel nélkül? Evidens, hogy nem tűröm, szólok. De kinek? Ha az anyám volna, egyenesen neki, persze semmiképp sem a gyerek előtt. Az anyósommal viszont más a helyzet. Ott előbb a férjemet kell célirányosan résre állítani, majd ő lerendezi az édesanyját. Csak mire ide jutunk, a gyerek talán már hasgörccsel fekszik valahol. Persze reklamálhatok én is, közvetett módon a Mamát „nevelve”, de abból bizonyára lesz 1-2 hét „haragszom rád”. Ami nem olyan vészes, csak ne böködne a kisördög, hogy „Nem is lett volna semmi baja a gyereknek, megint fölöslegesen balhéztál!”


Tapasztalatszerzés első kézből


Általánosan elfogadott nézet, hogy minél több inger éri a gyereket, annál gyorsabb ütemben és szélesebb spektrumon fejlődik. Igen, de hol a határ? Van egyáltalán határ? És ha van, akkor ki szabja meg? Én, hiszen én vagyok a felnőtt, a szülő, enyém a felelősség. De az én határaim nem lehetnek a gyerek határai; nem erőltethetem rá önnön korlátaimat. Én nem viszem ki esőben, vagy, ha mégis muszáj, akkor gondosan védem az átnedvesedés ellen. Ilyenkor a lányom idebent tombolt, szeretne kimenni, s mert ezt nem engedem, az ablakból csodálja az elemek harcát. Hétvégén volt alkalmam látni, hogy a Mama erről is másként vélekedik. Nyitott cipőcskében, kabát és sapka nélkül sétált szeme fényével az esőben, 17 fokban, mondván: „Hadd tapasztalja meg milyen, ha a bőrét éri az eső!” Hát tapasztalja! Hagytam, s a lányom boldog volt. Az a fárnya kisördög pedig most is bököd: „Felelőtlen vagy! Tüdőgyulladást is kaphatott volna!” Igen, de nem kapott. És igaz, ami igaz: páratlan élmény érezni a friss eső illatát, belelépni a pocsolyákba az utcán. De talán ráér még ezt megtapasztalni pár év múlva, egy forró nyári zápor idején…


A közösség ereje


Saját kortársai között, gyermekközösségben minden kicsi másképp fejlődik, mint a felnőttek társaságában. Ellesik, leutánozzák egymás tudását, s persze a rosszaságot is. Ezért nagyon fontos, hogy az egykék is rendszeresen találkozzanak más kisgyermekekkel. Tudom. De azt is tudom, hogy a lányom szorong az idegenek között. Ha ismeretlen helyen lábra állítom, a hátam mögé bújik, két karjával erősen öleli a combjaimat, a fejét a fenekembe fúrja, és öt percen belül üvölt, mintha bántották volna. Akkor is, ha senki nem szól hozzá.

Az egyik felem azt mondja: „Ezért vidd társaságba, csak azért is, hadd szokja, tanulja meg, hogy nincs mitől félnie!” A másik felem pedig azonnal replikáz: „Hagyd a fenébe! Ő ilyen, így fogadd el, ne akard erővel megváltoztatni! Ha látja, hogy bízhat benned, hogy számíthat rád, hogy nem kényszeríted olyan helyzetekbe, amelyektől fél, idővel majd oldódni fog, és nyitottabbá válik.” Egyelőre ez utóbbival kísérletezünk, halovány sikerrel. Visszaemlékszem: én is ilyen voltam, még óvodásként is. S közben azon töprengek, vajon örökölte a lányom ezt a szorongást, vagy a jelenlegi énem rossz példája hat így rá?

Abban sem vagyok biztos, hogy rossz egykének lenni (nekem van testvérem), és abban sem, hogy jó. Nem tudom továbbá, hogy a gyermekem érdekeit tekintve jó ötlet volt-e vidékre költözni, vagy többet adhattam volna neki a fővárosban? Egyvalamit azonban lassan megtapasztalok: a legjobb döntések belső elhatározásból születnek. Nem azért, mert tudat alatt mindent jól tudok. Pusztán azért, mert az önmagunk által hozott ítéleteket könnyebb megbocsátani, s még könnyebb korrigálni.

 

Szólj hozzá Te is!
SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL