Felejtés nélkül nincs megbocsátás!

Felejtés nélkül nincs megbocsátás!

A megbocsátás lényege ugyanis a felejtés. Amíg őrizzük a szívünkben a sérelmet, a haragot, vagy annak emlékét, addig milyen megbocsátásról beszélünk? Hogy azt mondjuk szavakban: már nem haragszom rád? Hát hogyne haragudnánk! Hogyne fájna! Hogyne hurcolnánk magunkban a más által okozott terhet, fájdalmat! Lehet egyszerre emlékezni és megbocsátani? Lehet nyilvántartani a múlt bűneit és sérelmeit, közben pedig bocsánatot kérni? Dehogy lehet! Hogy miért nem? Azért, mert a megbocsátás érzelmi, és nem intellektuális folyamat. Természetesen beláthatjuk azt, hogy nincs igazunk, beláthatjuk, hogy akaratlanul megbántottunk valakit, beláthatjuk, hogy valaki akaratlanul megbántott bennünket, sőt, még azt is beláthatjuk, hogy akarattal, szándékosan bántottak meg – de a megbocsátás érzelmi kérdés, tehát NEM a belátáson múlik. Persze, illem szerint kimondhatjuk, hogy megbocsátottunk – és akkor mi van? Nincs semmi, mert az érzelmek nem állnak akaratlagos szabályozás alatt. Megbocsátásról akkor beszélhetünk, ha a düh, a harag magától kialudt. Ne legyen már számunkra jelentősége érzelmileg, és tudjuk elfelejteni a rossz dolgokat az életünkben. Ha valaki valóban képes arra, hogy elfelejtse a keserves órákat, arról elhihető, hogy meg tud bocsátani.

Ha tehát nem tudunk felejteni, akkor nem tudunk megbocsátani sem! Ezért kialakítunk egy transzcendens erőt, aki képes helyettünk felejteni és megbocsátani – Istent, vagy valamilyen analóg szellemi lényt. Ezért hangzik el sokak szájából: „Isten bocsássa meg vétkeidet!”. Fontos tudni, hogy a megbocsátáshoz roppant nagy hatalomra van szükség. Hatalomra az érzelmek felett, az emlékezés és a felejtés felett. Nem elegendő, ha csak kimondjuk, hogy megbocsátunk. Mert kimondani tulajdonképpen könnyű – de mi van mögötte? Az emberek rengeteg sérelmet őriznek, konzerválnak magukban, és sokuk számára valóságíze csak a rossz dolgoknak van. Ha valami jó történik, az valahogy mindig illúziószerű.

Ki képes a megbocsátásra?

Például Assisi Szent Ferenc. Ő valóban meg tudott bocsátani. De valljuk be, nagyon kevesen képesek erre tiszta szívből, igazán. Ezért például a pszichoterápia soha nem a bűntudatot támadja, hanem magát a bűnt. Vagyis nem azt sugallja a klienseknek, hogy egy adott cselekedet miatt nem kell bűntudatot éreznie, hanem azt, hogy egyáltalán nem követett el bűnt, és mások sem ellene.

A felejtés tehát előfeltétele a megbocsátásnak – az érzelmek vagy megsemmisülnek, vagy nincs megbocsátás. A negatív érzelmek, indulatok emlékei bilincsbe verik, fogva tartják az embert. A harag, a düh megőrzése, a megbántottságra való emlékezés nem hagyja az embert tovább haladni a lelki fejlődés útján. Ugyanazok az emlékek, sérelmek, indulatok vezérlik, ezek nem hagyják továbbmenni. A tartós harag ezért veszélyes, mert megállítja az ember lelki, szellemi fejlődését, és arra készteti, hogy a múltját ismételgesse. Ha nem következik be valamiféle belső megtisztulás, előbb-utóbb mégiscsak nyomasztani kezdi az embert, hogy érzelmileg és ítéleteiben ugyanott tart ma, mint 10 évvel ezelőtt.

Kérlek, bocsáss meg nekem!

Egy másik nagy kérdés: mi van akkor, ha valakinek szeretnénk a bocsánatot elnyerni, mert megbántottuk, de nem sikerül? Ezt hogyan lehet feldolgozni? Igaz választ akarsz, ugye? Nem lehet feldolgozni! Ha nem bocsát meg az illető, akkor a terhet vinni kell tovább. Sajnos nincs minden problémának megoldása, és nem lehet minden élményt feldolgozni. Vannak terhek tehát, amelyek egyszerűen letehetetlenek!

Az is megeshet, hogy az idő mindent megold. Ha belegondolunk, akkor ebben van valami. Ha valaki nagyon megbánt bennünket, akkor jó, ha hagyjuk egy kicsit ülepedni a dolgot. Mert kicsit furcsán veszi ki magát, hogy tegnap megbántottak, és ma már ne haragudhassunk. Túl gyors a dolog, és ez elveszi a komolyságát, a súlyát. Vagyis két ember relációjában időre van szükség ahhoz is, hogy megutálják egymást, és ahhoz is, hogy megbocsássanak. Ezt nem lehet pillanatok alatt elintézni, mert az ember lelki működése nem tud felgyorsulni bizonyos határon túl. Időre van szüksége! Persze, felmerül a kérdés: van-e joga az embernek ahhoz, hogy valakitől megtagadja a feloldozást, és a vállán hagyjon egy ekkora terhet? Nos, morálisan és spirituálisan inkább úgy érzi az ember, hogy meg kell adni az újrakezdés lehetőségét a másiknak. De nem kötelező, és nem is mindig lehetséges. Persze, hogy humánusabb, ha az ember levenné a terhet a másik válláról, de ha az indulat, az ellenérzés, a bosszúvágy túl erős, akkor nincs mit tenni.

Egy példával élve: miért mondja azt Isten a Bibliában, hogy a bosszú az enyém? Ez egy nagyon mély értelmű mondat! Ugyanis a bosszúvágy lehet valóban jogos – ha az embert mélyen megbántották, ha tisztességtelenek, aljasak voltak vele, ha rosszindulatból cselekedtek ellene, akkor természetes, hogy azt érzi, ezt meg kell torolni. Isten mégis azt mondja: ne tedd! Gondold végig, érezd át, de NE tedd meg! Mert a bosszú, az átok visszatér a te fejedre. Hiába érzed igazságosnak a bosszút, bízd inkább énrám – mondja Isten. Azonban ha képes vagy valamiképpen feloldani a benned feszülő indulatot és görcsöt, akkor sokkal jobban jársz, ha meg is bocsátasz. Ha nem, akkor pedig el kell fogadnod, hogy nem tudod feloldani, és végigviszed – de ne tekerd ki az illető nyakát! Azt bízd inkább a Jóistenre!