Azért ragadsz le a problémánál, mert nem mered elengedni

Azt hisszük, hogy védekeznünk kell

Amikor áldozatként és egy probléma történetének egyik szereplőjeként tekintünk magunkra, azt nem véletlenül tesszük: az ártatlanságunkat bizonyítjuk vele, ami rendkívül fontos számunkra. Úgy tűnik, attól félünk, hogy ha feladjuk a passzivitás állapotát, veszélybe kerül az ártatlanságunk. Mintha a passzivitás megóvna, az aktivitás pedig veszélybe sodorna bennünket. De kitől akarjuk megvédeni magunkat? Ha konfliktusról van szó, természetesen a másik féltől, azoktól, akiket vádolunk, és akiktől cselekvést várunk. Ez része a játéknak – azt hisszük, hogy nem szabad engednünk, mert akkor elveszünk.

Az a hihetetlen erőfeszítés, amellyel az emberek áldozati szerepükhöz ragaszkodnak, arról árulkodik, hogy valami más is rejtőzhet a jelenség mögött. Valahol létezik bennünk egy hatalmas vádló, aki előtt igazolni akarjuk magunkat. Amíg neki akarunk megfelelni, nem hagyhatunk fel a kifogások gyártásával, és azzal sem, hogy a problémás helyzeteket végül kilátástalan helyzetekké betonozzuk. Ha nem vagyunk hajlandóak felelősséget vállalni egy adott problémáért, annak az az oka, hogy félünk. Összetévesztjük a felelősséget a bűn beismerésével. Ártatlanságunk bizonyítását jóval fontosabbnak és értékesebbnek tartjuk, mint a megváltozott helyzettel járó előnyöket.

Nem tisztázzuk a céljainkat

„Fogalmam sincs, mit kellene most tennem…” Ismerős ez a kijelentés? A problémától a cél megfogalmazásáig vezető út fontos és egyben fáradságos – ezen az úton a halogatás és az ellenállás hátráltat minket. Az áldozati szerep feladása kényelmetlen és nyugtalanító, ezért inkább makacsul visszafordulunk a nyavalygáshoz. Amíg egy adott problémára irányítjuk a figyelmünket, nem cselekedhetünk kreatívan. El kell vonnunk a figyelmünket a problémáról, és arra a kérdésre kell irányítanunk, hogy mit szeretnénk. Meglepő, de gyakran kifejezetten nehezünkre esik, hogy a célra irányítsuk a tekintetünket, pedig ha megtennénk, máris megszabadulnánk a szenvedő pozíció egy darabkájától. Ezt azonban akarnunk kell, aminek az az ára, hogy az „ártatlan vagyok” és a „te vagy a hibás” állításoknak is hátat fordítunk. Amennyiben nem áldozatként, hanem cselekvőként tekintünk önmagunkra, azzal gyökeresen megváltoztatjuk szemléletünket.

Valószínűleg mindenki ismeri azokat a boldogtalan helyzeteket, amikor inkább sértődötten kuporgunk a kanapén, mintsem kibékülnénk a párunkkal, és újra széppé varázsolnánk az estét. Arra várunk, hogy a másik végre feladja, a bocsánatunkért könyörögjön, és legalább tegyen békekötési ajánlatot. De nem, a másik is a saját vackában ücsörög, és ugyanolyan sértett, mint mi – ő is vár. Arra, hogy mi megtesszük az első lépést, mi próbáljuk kiengesztelni valamivel. Inkább az „igazam van” érzésében fürdünk, és szem elől veszítjük, mi lenne az igazán jó nekünk. Ha azonban mégis úgy döntünk, hogy egy szép estét akarunk eltölteni ezzel a lehetetlen alakkal, aki nem képes megtenni az első lépést, aktív cselekvésbe kezdünk, és elszakadunk a problémától. Hirtelen újra kreatívak leszünk, és új ötleteken gondolkodunk. Ehhez megint rendelkezésünkre állnak azok a források, amelyeket eddig elapadtnak hittünk. Cselesen, hízelgően, tárgyilagosan, csábítóan, humorosan és találékonyan kezdünk viselkedni. Újra használjuk az adottságainkat, és a dolog igenis működik!

Nem veszünk tudomást arról, hogy a problémák előnyökkel is járnak

Az emberek azokban a helyzetekben, amelyek döntésért, változtatásért, cselekvésért kiáltanak, általában passzívak maradnak és panaszkodni kezdenek. Mindannyian pontosan addig maradunk egy általunk problémásnak ítélt helyzetben, amíg az több előnnyel, mint hátránnyal jár számunkra. Amint a mérleg nyelve a hátrányok javára billen, az áldozati szerep felvállalása és a kifogások sűrű szövevényének gyártása már inkább egyfajta pótcselekvés. Az emberek mindig úgy viselkednek, hogy a cselekvésük több előnnyel jutalmazza meg őket, mint hátránnyal. Az előnyöknek azonban általában nincsenek tudatában, pedig jelen vannak. Ha ez másképp lenne, aktívak lennénk, kilépnénk az adott helyzetből, és nem beszélnénk, hanem cselekednénk.

Tagadjuk, hogy van választásunk

„Egyszerűen nem tehetek mást!” – bizonyára a te szádból is elhangzott már ez a mondat. Ahhoz, hogy hátat fordítsunk a szenvedésnek, és végre cselekedjünk, egy másik szükséges lépést is meg kell tennünk: nyugodtan és higgadtan kell gondolkodnunk különböző cselekvési lehetőségeink előnyein és hátrányain, hogy meghozhassuk a döntést. Ehhez azonban először (újra) látnunk kell, és el kell ismernünk, hogy minden helyzetben van választásunk. Mi választottunk magunknak mindent és mindenkit. És azt, amit egyszer szándékosan választottunk, bármikor el is utasíthatjuk. A szándékos választás azt jelenti, hogy olyan döntést hozunk, ami belefér lehetőségeink körébe. Azt nem választhatjuk, hogy kitárjuk a karunkat és felemelkedünk, mint egy helikopter, ahogyan a halhatatlanságot és az örök fiatalságot sem. De mindazt, ami az akaratunkkal és a cselekvésünkkel befolyásolható, bármikor megválaszthatjuk, és később ellene is dönthetünk.