Leküzdöttem a rákot, és most gyermeket várok!

Mindketten őszintén hisznek abban, hogy történetük megosztásával sok hasonló helyzetben szenvedő sorstársuknak segíthetnek. A pár 2008-ban házasodott össze, de a közös történetük már jóval előbb kezdődött.

„Gyurival első gimnáziumi szerelem volt a miénk, ezután 10 év szünet következett. Véletlenül találtunk újra egymásra, éppen mindketten egy válás közben voltunk. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én egy nagyon nehéz időszakon voltam túl akkoriban, hiszen 2005-ben szívritmuszavar miatt kardiológushoz kerültem, aki vastagbéltükrözésre küldött. Nem is értettem, hogy miért kell odamennem, és teljesen sokkolt, amikor kiderült, hogy vastagbélrákban szenvedek. Nagyhasi műtéten estem át, hogy eltávolítsák a rákos részeket, és szerencsére a műtét nagyon jól sikerült. Visszagondolva nem is tudom, hogy a betegségem vezetett-e az akkori házasságom megromlásához, vagy a házasságommal voltak-e bajok előbb, de tény, hogy az akkori férjemmel nagyon megromlott a kapcsolatunk, így szétmentünk – meséli Melinda, akinek akkor már volt két saját gyermeke.

György szintén egy válás után találkozott Melindával, így emlékszik vissza erre az időszakra.

„Melindával nagyon hamar, mindössze egy év után összeházasodtunk, Ő akkor 32 éves volt, én pedig 33. Nagyon hamar elhatároztuk, hogy közös gyermeket szeretnénk. Egy évig próbálkoztunk természetes úton, de a baba nem érkezett meg. Mivel Melindának volt egy nagyhasi műtétje, ezért úgy döntöttünk, hogy megvizsgáltatjuk, hogy mik az esélyeink a gyermekvállalásra” – meséli György.

Az ezt követő időszakra egyikük sem szívesen emlékszik vissza, hiszen rengeteg megpróbáltatáson kellett keresztülmenniük, aminek egy része talán elkerülhető lett volna.

„Először államilag finanszírozott intézményekben próbálkoztunk, és az ottani orvosokra támaszkodtunk. Sajnos –legalábbis a mi tapasztalataink szerint – ilyen helyeken az a jellemző, hogy problémás eseteknél – mint amilyenek mi is voltunk – hajlamosak arra, hogy csak a negatívumokat sorolják, a kockázatokat számba véve papírokkal vegyék körbe magukat, alig törődve a páciensek céljával és érdekeivel. Bár ezek a helyek elvileg ingyenesek, ettől függetlenül nem mindent támogat a kezelésen belül az állam, ráadásul nem titok, hogy a paraszolvencia egy teljesen létező jelenség ezekben az intézményekben. Engem ez a kiszámíthatatlan rendszer borzasztóan zavart, nem tudtam előre, hogy az orvos mikor és milyen vizsgálatra vagy kontrollra küld, azok mennyibe kerülnek, milyen módon finanszírozhatók. Ráadásul a legtöbb vizsgálatot nem tudták helyben elvégezni, ezért sokszor át kellett mennünk a város másik végébe, hogy TB támogatással megkapjuk az eredményeket” – mondja Melinda.

Györgyöt leginkább a kezelés szervezetlensége zavarta, hiszen mérnökként fontosnak tartja, hogy minden tervezetten, programszerűen, átláthatóan, és jól összehangoltan működjön egy intézményen belül.

„Engem borzasztóan idegesített, hogy teljesen kaotikusan írták fel számunkra a vizsgálatokat, nem tudtuk, hogy a jövő hónapban, jövő héten hol, mikor és hányszor kell megjelennünk, és nem utolsó sorban mennyit kell fizetnünk. Anélkül, hogy különösebben anyagias volnék, be kell látni, hogy ezek nem olcsó kezelések és vizsgálatok. A babát akaró párok pedig a legtöbb esetben munkáltatójuk belátására szorulnak a sokadik távollét után. De még ezzel sem lett volna baj, ha haladnak az események, de másfél év után még mindig egy helyben toporogtunk. Sajnos voltak olyan – nem államilag finanszírozott – vizsgálatok is, amiket megcsináltattak velünk, de soha nem használták fel őket-emlékszik vissza György.

Melinda számára a szervezetlenség mellett leginkább az volt a zavaró, hogy „futószalagon” érezte magát.

„Teljesen megdöbbentem, amikor kiderült, hogy a kezelőorvosom, akinél a két gyermekemet szültem, és akihez már évek óta jártam, nem emlékezett a történetemre, minden alkalommal elölről kellett elmesélni mindent. Ez gyakorlatilag sokkolt engem, úgy éreztem, hogy csak egy vagyok a sok közül. De mégis kitartottam, mert úgy gondoltam, hogy még mindig Ő tud az esetemről a legtöbbet” – fakad ki Melinda.

A házaspár akkor határozta el magát a váltásra, amikor megtudták, hogy van egy olyan új meddőségi központ, ahol reményeik szerint nagyobb hatékonysággal folytathatják a gyermekért folyó küzdelmet.

„Egy televíziós interjú során láttunk egy beszélgetést Vereczkey doktorral, aki rendkívül szimpatikus volt. A beszélgetésből kiderült, hogy nyílt egy új meddőségi központ Budapesten, ahol ő részlegvezető főorvosként dolgozik. Már a váróban éreztük, hogy ez a hely más lesz, mint az addig felkeresett két intézmény. A recepciós kedvesen fogadott minket, szép környezetben tudtunk várakozni a vizsgálatokra, ráadásul ezeket helyben el is végezték. Ami az én számomra a legfontosabb volt, az pedig a szervezettség és a korszerűség, amit itt tapasztaltam. Hatalmas megkönnyebbülés volt azt látni, hogy az események gördülékenyen követik egymást, és nincsenek felesleges körök – meséli György.

Melinda számára a legfontosabb az a változás volt, amit az emberi oldalról tapasztalt.

„Teljesen máshogy állt hozzánk a klinika összes munkatársa, mint az előző helyeken. El se tudom mondani, mennyit jelentett, amikor nem azt mondta nekem a főorvos úr, hogy 60% esélyem van a vetélésre, hanem azt, hogy a leleteimet megvizsgálva úgy gondolja, hogy hozzávetőlegesen statisztikailag 3,1 beültetés kell ahhoz, hogy sikerrel járjunk. Azt is hozzátette, hogy ha ráadásul még elsőre sikerülne, akkor mindannyian nagyon fogunk örülni. Ez hatalmas változás volt ahhoz képest, amit az előző intézetben mondtak, ahol szinte úgy érzetem, hogy a jelenlétemmel zavarom az orvost. A volt kezelőorvosom egyébként a leleteimet vizsgálva szó szerint azt mondta, hogy „inkább magához se nyúlok”. A doktor úr ráadásul megerősített minket abban, hogy azt a cisztát, amit még az előző helyen találtak a méhemben, és amit laparoszkópiás úton a hasamon keresztül szerettek volna kivenni, el lehet távolítani hüvelyi úton is. Meg is csinálta ezt a beavatkozást, és megkezdtük a meddőségi programot” – folytatja Melinda.

„Azt hiszem a mesterséges megtermékenyítés során a mentális útravaló is rengeteget számít, és őszinte csodálattal tapasztaltam, ahogy a klinika összes munkatársa milyen pozitívan áll az egészhez, és mennyire szorítanak nekünk. Számunkra is elképesztő volt, hogy már az első beültetés sikerrel járt. Hihetetlen volt azt tapasztalni, hogy a klinika minden dolgozója, akivel kapcsolatba kerültünk, mennyire szívén viselte a sorsunk, és hogyan szorítottak nekünk, hogy sikerüljön a baba”- hallhatjuk Melindától.

A pár most a hetedik hét elején van, és nagyon bizakodnak. Nagyon örülnek, hogy idáig eljutottak, és remélik, hogy ennyi viszontagság után néhány hónap múlva egészséges kisbabának örülhetnek.