Tévhitek a gyereknevelésben

Az első, boldog évek

Igaz, ami igaz, ez is olyan, mint a vakbélműtét: az orvosnak (jó esetben) rutin, a betegnek azonban az első és egyetlen ilyen irányú tapasztalat. Vagyis könnyen lehet, hogy minden első gyermekes szülő az ősszülők „tudatlanságával” vág bele a gyermekvállalásba. Ideális esetben már a fogantatás előtt körvonalazódnak a nagy tervek. Milyen is lesz az életünk, ha megszületik a csemete?

Azt hiszem, a legtöbb szülőnek való előre elkészíti a gyerekszobát. Fel sem merül bennük, hogy a kicsi majd a szülői ágyban alszik. Neeem, még mit nem! Ő jött később, ő fog alkalmazkodni. Az új helyiséget aztán bőséggel berendezik mindenféle hasznos és kevésbé hasznos (mondjuk ki: haszontalan) babakellékkel. Egy részüket azért veszik meg, mert ajánlották, más részüket azért, mert szerintük kell, és van egy tekintélyes összegbe kerülő rész, amiről fogalmuk sincs, mi célt szolgál, de tök jól néz ki, és biztos cuki lesz vele/benne/rajta a kicsi. A kismamák és kispapák nagy része előre tudja, hogy addig kell aludni, amíg lehet, mert a baba megszületése után lesz pár álmatlan éjszaka. Mennyi is? Egy hét? Két hét? Két-három hónap?! Arra garantáltan nem számít egyikük sem, hogy nyugodtan mérhetik ezt az időt években is…

Az igazán előrelátó, megfontolt és tudatos szülők már az első gyerek érkezése előtt tudják, hogy nagyjából mikor szeretnék megalkotni a további utódokat. Időben lehetőleg minél közelebb az elsőhöz, egyrészt, mert hamar le van a gond, másrészt így tudnak majd jól együtt játszani a lurkók. Aztán vagy teljesítik a tervet, és 5 éven belül öregszenek 15 évet, vagy az első után behúzzák a kéziféket (értsd: fogamzásgátlási módszereket halmozva, kétségbeesetten próbálják elejét venni egy újabb terhességnek).

Először közösségben

Mire az ifjú (lélekben erősen megedződött) szülők belerázódnak az apa-és anyaszerepbe, újabb kihívás elé kell nézniük. Ideje közösségbe adni a gyereket! Nagyjából 20 éves kora körül körvonalazódik a leendő szülőkben, hogy miféle intézménybe adják majd születendő gyermeküket. Egyszerű csoportosításban két lehetőség közül választanak: olyanba, amilyenbe ők jártak, illetve egészen másmilyenbe, mint amilyenbe ők jártak. Erre az alapra aztán rétegek sokasága rakódhat, aszerint, hogy mit mond a nagymama, a szomszéd, a barátnő, végül pedig általában az dönt, hogy mit lát bele az anya a gyermekébe. Nyelvi, biológia, matematika tagozatos bölcsőde, óvoda, iskola… Az álmok határtalanok. Aztán mindenki örül, ha felveszik a gyereket valamelyik városi bölcsibe.

Minden ember, így minden gyermek is más. Egyvalamiben azonban az összes gyerek egyforma. A szülei szerint garantáltan ő a legszebb, legokosabb, és legjobban nevelt apróság az egész oviban, sőt az egész világon. „Pistike nagyon jó kisfiú. Mostanában előfordult ugyan, hogy megharapta néhány társát, ezt nem tudom, miért tette. Azt hiszem, a szeretetét akarta így kifejezni.” „Az én kisfiam nagyon ügyes, maximálisan óvodaérett. Mindent megért, de… Ööööö… Ugye az nem gond, hogy még nem beszél?” „Petra odahaza már-már irodalmi stílusban csacsog a babáival. Rendszeresen ismétlődő trágár szavak? Azokat csak az oviban tanulhatta…”

Úton az egyéniséggé válás felé

A mai szülőknek idejekorán, már a csemete 1,5-2 éves kora körül szembe kell nézniük a dackorszakkal. De gond egy szál se, mert erre (is) jól felkészültek. Tudták előre, látták miket művelt a szomszéd/testvér/barát/ismerős gyereke a játszótéren. Nekik már akkor atom biztos módszerük lett volna a kis méregzsák leszerelésére (különben nem egészen komplett szegény, normális gyereknek ilyesmi eszébe sem jut), de hát… a más gyereke, az a más gyereke. A sajátjával persze mindenki bátrabban jár el, és ami a lényeg: verés, hangos szó és lelki terror nélkül. Aztán egy napon (előbb, mint gondolnák) a kis angyalka földhöz veri magát a bevásárlóközpontban a péntek délutáni csúcsban, fetrengés közben letakarít két teljes sor polcot, magára tereli a biztonsági őr, a helyiségben tartózkodó pedagógusok, gyermekorvosok, papok, stb. figyelmét, jól felkészült szülője pedig tétován toporog és csendesen szólongatja: „Légy szíves, hagyd abba…!” Ettől kezdve persze megváltoznak a dolgok. Sokkal több lesz a „nem szabad”, feszítettebbé válik a napirend, mert a gyereknek rendet kell tanulnia. Mostantól nincs minden megengedve! Ámbár… nem is kérdezi már meg a kis egyéniség, hogy mit szabad és mit nem. Ilyenformán engedély és lelkiismeret-furdalás nélkül megnyírja a babáit, freskókat rajzol a falra, megmetszi a szobanövényeket és felmos anya kedvenc felsőjével. Ám, mielőtt bárki neveletlennek titulálná, jelentsük ki: nem nagyszájú, nem beszél vissza, csupán határozott véleménye van a dolgokról.

Jól csináltuk!

Így, vagy úgy, a gyereknevelés legnagyobb tudorai, akik sohasem rejtik véka alá a véleményüket, két kategóriából kerülnek ki. Azok közül, akiknek még nincs, és azok közül, akiknek már nincs kisgyerekük. De aggodalmaskodni kár. Előbb-utóbb elmúlnak a zűrös kisgyermekkor évei, és még a kamaszkor előtt jön (talán) egy nyugodalmasabb korszak. Akkor majd igazán elmondhatjuk, hogy a gyerek szorgalmas, nyíltszívű, társaságkedvelő, érdeklődő, udvarias… Egyszóval jól csináltuk, mert

- szoptattunk
- nem szoptattunk
- külön aludtunk
- egy ágyban aludtunk
- tudatosan neveltünk
- spontán neveltünk
- egy gyereket vállaltunk
- sok gyereket vállaltunk…