Ma már Magyarországon is ezer számra rendeznek évente baba/gyermek szépségversenyeket. Léteznek az interneten/újságban szavazós változatai a témának, ahol a szülők/nagyszülők beküldhetik csemetéik/unokáik fényképét, majd ezen egy fotó alapján megszavaztatják az internet népét vagy az újság olvasóközönségét, hogy ők döntsék el, szerintük ki a hónap/év babája.

Természetesen itthon is léteznek a klasszikus értelemben vett szépségversenyek, ahol az egy vagy több helyszínen megrendezett válogató után egy igazi nagy „ünnepség” keretében versenyezhetnek a gyerkőcök. Ugyanúgy, mint a nagyoknál, itt is van bemutatkozás, felvonulás „báli” ruhában, és néhol még a tehetségüket is megmutathatják a picik, ki-ki vérmérséklete szerint éneklésben, táncban, versmondásban vagy épp tornában.

Nem könnyű a kérdés: kinek jó ez a fajta bemutatkozás?

Nem tagadom, sokáig magam is mélyen elleneztem a gyermekszépségversenyeket és értetlenül álltam a dolog elterjedése előtt. Valahogyan elképzelni sem tudtam, hogy pici gyerkőcök valóban szeretnének kiállni sok ezer ember elé, felvonulni a kezükbe adott vagy hátukra erősített sorszámmal és megmérettetni, hogy vajon ők-e a legszebbek a korcsoportjuk indulói között. Nem tudtam elhinni, hogy szívesen öltözik, vetkőzik, majd megint öltözik egy két-három-négyéves kisgyerek, majd hagyja perceken keresztül nyugodtan, hogy fésüljék a haját és újabb és újabb frizurát készítsenek neki. Az volt az érzésem, hogy az – elsősorban – édesanyák a saját hiányérzetüket, álmaikat próbálják így bepótolni utólag ebben a formában. Hogy ha ők nem jutottak el ilyen rendezvényekre, vagy eljutottak, de nem tudtak nyerni, hátha majd gyermeküknek sikerül.

Azóta megszületett a kislányom és természetesen számomra is ő a világon a legszebb. Minden mosolya, mozdulata mosolyt csal az arcomra és meg vagyok győződve róla, hogy ezt mindenki így látja. De nem. Tudom, hogy másnak is ott van a saját gyereke, unokája, vagy keresztgyermeke, akiben nem győznek eleget gyönyörködni, hiszen nekik akkor ott éppen ő a legszebb. És ez így van jól. Ugyanakkor látom, hogy a pici lányom már most (16 hónapos!), milyen szívesen áll meg a tükör előtt és örül, ha meglátja a saját arcát. Bár öltözködni még nagyon nem szeret, de – talán most még – igencsak szívesen adja a kezembe a fésűt, hogy fésüljem meg. Nem hiszem – azért biztosat nem mernék mondani -, hogy valaha is benevezném őt egy szépségversenyre, de egyre jobban meg tudom érteni azokat a szülőket, akik ezt megteszik.

Látom azt is és nagy örömömre szolgál, hogy ma legalábbis Magyarországon azért még a legtöbb ilyen rendezvényen igyekeznek odafigyelni arra, hogy azok is nyertesnek érezzék magukat valamilyen szinten, akik épp nem kapnak szalagot vagy koronát. Így aztán remélem, hogy a nem egészen önszántukból jelentkezett gyerkőcöknek nem lesz rossz élmény ez a játék és később szívesen mesélik majd, hogy ők bizony már szépségversenyen is jártak – még ha nem is nyertek. A nyertes(ek) pedig biztosan komoly megerősítést kapnak az élettől ebben a formában.

Mindenesetre azért ne hagyjuk magunkat eltéríteni attól, hogy nekünk bizony örökre a saját gyermekünk marad a Miss Hungary Baby.