Jaj, felvették!

A lista

A különböző internetes fórumokon a magamfajtát dupla szablyával irtják, hiszen 1. „Mit rinyál, vetette volna inkább el azt a szegény gyereket, mint, hogy ilyen életet biztosít neki!” 2. „Na, ez is besírja magát, meg a kölykét mindenhová!”

Hát besírtam, na, bár tényleg nem tudom, hogyan. A megjelölt napon lelkiismeretesen, ám a remény teljes hiányában kézen fogtam óvodásnak való utódomat, és elsétáltam vele az óvoda bejáratához, ahová – elvileg – kifüggesztették a felvett gyermekek névsorát. Meglehet, hogy gyakorlatilag is, én azonban nem találtam semmiféle listát, úgyhogy engedtem a 95 cm mélyről érkező nyomásnak, és óvoda helyett a játszótéren töltöttem a délutánt. (Gyerekestül persze.) Pár nap múlva ismét feléledt bennem a kérdés: „Biztos, hogy nem vették fel ezt a gyereket?”. Bepötyögtem hát óvodánk nevét a gugliba, s az intézmény honlapján rögvest meg is találtam azt a bizonyos névsort. (Lehet, hogy elsőre is az online bejáratnál kellett volna keresnem.) A névsorban pedig – láss csodát! – ott szerepelt a lányom neve is! Igen, ez az, amit akartam, ami az élet rendje, ami a természetes szocializációs folyamat része. A gyerek bekerült az óvodába. És mégis. Ez az is, amitől levert a víz, és két kézzel kapaszkodtam a székembe. Úristen, felvették!!! Most mi lesz? Olyan kicsi, olyan védtelen, „tegnap” született, mi lesz ott vele? S mi lesz velem nélküle?! Dörzsölgettem a tarkómat erősen, egy pillanatra még az is eszembe jutott, hogy nem mondom el Pannának a nagy hírt. Na de, gondoltam, úgyis feltűnik neki, ha óvodába fog járni, úgyhogy ezt az ötletet rögtön el is hessegetem. Szorongásomat tovább növelte, hogy az ominózus névsor alatt seregnyi hivatalos tennivaló sorjázott, mint például „Megjelenés a vezető óvónő irodájában ekkor és ekkor”, „Szülői értekezlet ekkor és ekkor”, „Óvodai játszónap ekkor és ekkor”… Éreztem, hogy ez valami újnak és nagyon másnak a kezdete.

Hurrá, felvették!

Zakatoló szívvel, a torkomban gombóccal álltam Panna elé: „Kicsikém, tudod, mi történt? Felvettek az óvodába!” Tartottam tőle, hogy azonnali és csillapíthatatlan sírógörcsben tör ki, vagy a sokkhatástól visszafejlődik 2 évet, és csak négykézláb fog közlekedni, netalán csalódottságában, hogy az anyja rövidesen lepasszolja őt holmi óvónénikre, egyenesen összepakol, és világgá megy. Ma már, valamivel higgadtabb fejjel belátom, hogy a félelmeim meglehetősen irreálisak voltak, az azonban most is hihetetlen, ahogyan Panna lereagálta a közlésemet. „Hurrá!” – kiáltotta két karját az ég felé nyújtva, és attól kezdve az arcáról letörölhetetlen lett valamiféle önelégült vigyor. Hát igen. Ráncok és visszerek tekintetében látszik rajtam az a 30 év korkülönbség, de, hogy a gyerekem olykor érettebben viselkedik, mint én, az biztos. Aznap nyavalyogtam még egy kicsit, nem is annyira az ovi, mint a tény miatt, hogy a Panna köszöni, nem kér már a 24 órás felügyeletemből. Aztán persze összekanalaztam magam, és igyekeztem értelmes, felelősségteljes, óvodáskorú gyermekkel rendelkező anyaként viselkedni. A megadott időben megjelentem a vezető óvónő irodájában, aki közel sem volt annyira megilletődött, mint én. Sőt, roppant határozottan nyújtotta a markát, ugyanis előrelátó módon, már az első találkozáskor beszedett bizonyos pénzösszeget a leendő kiscsoportosok tisztasági felszerelésére. Kérdésemre, hogy a november végén született lányom elkezdheti-e az ovit szeptemberben, szintén határozottan válaszolt: „Nem. 3 éves korában, egy perccel sem előbb.” Hm. A pénzt, azt persze jó minél hamarabb összeszedni, biztos, ami tuti.

Voltam már pár szülői értekezleten, de azokat én tartottam. Szülőként beülni egy ilyen összejövetelre, több volt, mint furcsa. Borzongató, ijesztő, és boldogító is egyben. Megismerni az óvónénit, az óvodát, a csoportszobát, a lányom óvodai jelét – számomra mind-mind nagy élményt jelentett, kiváltképp, hogy mindennel maximálisan elégedett voltam. Tudom, sok minden jöhet még, ami kevésbé tetszik majd, de azok miatt ráérek majd akkor méltatlankodni. Most viszont örömmel fogadtam el a felajánlott kis polcot az öltözőben („Istenem, ide fogom feltenni minden reggel a ruhácskáit!”), az eper jelet („Hogy fog örülni, imádja az epret!”), és éreztem valami sorsszerűt abban is, hogy Panna a Füsti fecske csoportba került (a fecske „isten madárkája”, ahogy Fekete István gyönyörűen megfogalmazta.).

Hej, óvoda, óvoda!

Ezek után nem maradt más hátra, mint türelmetlenül várni az óvodai debütálást, azaz a játszónapot. Összejönni a már rutinos óvodásokkal, az óvónénikkel, ott, a nagy és idegen óvodában, ez bizony az egész család érdeklődését feltüzelte. Fogalmam sem volt, miként fog viselkedni az én halk szavú, de igencsak öntörvényű lányom a közösségben. Megijed? Dacos lesz? Visszahúzódik? Ezerféle problémás helyzet, és azok orvoslása járt a fejemben aznap reggel. Megint bebizonyosodott, hogy feleslegesen aggódtam. Panna mintegy félórás ismerkedés után tudomást sem véve a szüleiről, óvodásként vette birtokba a játékokat. Rajzolt, és beszélgetett, részt vett a közös játékokban, dalolt, és mondókázott az óvónéniknek. Mi tagadás, büszke voltam rá! Nyilván azért, hogy el ne bízzam magam, a búcsúzás még hagyott némi kívánnivalót maga után. Panna sehogyan sem értette meg, miért nem ebédelhet és aludhat együtt a többi óvodással. Hiszen már ő is óvodás! Nos, igen, erről beszélhettem volna neki előzőleg egy kicsit bővebben is. A fene se gondolta volna, hogy haza se akar majd jönni! Így azonban, sajnos giga hisztivel vonultunk haza, amire annyira már nem voltam büszke. Viszont megnyugodtam. Tudom, ha ugyanez már kötelezővé válik, ha nem évente egyszer, hanem minden áldott nap megyünk majd az oviba, akkor a gyerek számára sem lesz olyan vonzó a közeg. Mégis úgy érzem, alapos okom van remélni, hogy anyaságom történetében először, valami nem kíván majd háromszor annyi energiát és kitartást, mint az átlag családoknál.