Kommunikáció mindenekelőtt, már babakorban is

A biztonság, védettség érzését legfőképpen odafigyelésünkkel tudjuk kialakítani, már egész pici korban. Az ember – ahogy mondani szokás – társasági lény, kommunikációra éhes, szüksége van környezete visszajelzéseire, érdeklődésére. Nos, a gyermekeknél ez fokozottan így van.

Egy kisbaba számára az anyukája nemcsak azt jelenti, hogy „igen, ő az, aki megetet, és kicseréli a pelusomat”, hanem többek közt azt a személyt is, aki leggyakrabban visszatükrözi őt. Képet alakít ki a baba önmagáról azáltal, hogy figyeli a szülő reakcióit. Ha például mosolyára egy kedves mosoly a válasz, akkor onnantól kezdve megtanulja a saját mimikáját is szabályozni. Eleinte a baba csak figyel, aztán később már ő kezdeményezi a kommunikációt a mosolyával, aztán eszébe jut a megunhatatlan „Kukucs”-játék, és már takarja is el a szemét.

Természetesen, ha látjuk, hogy álmos, kimerült, ne erőltessük. Talán a nagyszülőknek a legnehezebb ezt a tényt elfogadni, hiszen minél többet szeretnének unokázni, játszani, mókázni. Amennyiben a fáradt, szemét dörzsölgető gyermeket mégis mindenáron szórakoztatni akarjuk, akkor annak az lehet a következménye, hogy nyűgös és ingerült lesz. Találjuk meg a megfelelő időt a közös játékra, amire akkor van a legnagyobb esélyünk, amikor evés után aludt egy jót, ilyenkor a legéberebb.

Dicsérjük és figyelemmel hallgassuk!

Nagyobb korában is szüksége van a dicséretekre, főleg a rácsodálkozásra, hogy milyen szépen alkotott. Legyen az néhány ceruzavonás a papíron vagy egy vár, amit a kockáiból épített, lényeg, hogy büszkén mutatja a művét, és kíváncsi a véleményünkre.

A játszótéri vagy a testvérek közötti konfliktusokban is rendkívül fontos az értő figyelem, mellyel végighallgatjuk a panaszát. Odafigyelésünk legyen száz százalékos, ne lessük közben fél szemmel a kifutni készülő levest, vagy éppen az esti híradót. Hagyjuk abba egy kis időre ilyenkor a teregetést, de még a határidős hazavitt munkát is. A televízió meg egyebek aztán végképp várhatnak. A gyermek megérzi, ha közben a „Hú, erre nekem nincs időm, türelmem” érzés fut át az agyunkon. Végtelen türelmet, odafordulást igényel a gyerkőc, ami bizony manapság a szülőből is végtelen energiát kivesz.

Hallgassuk végig, sőt kérdezgessük, hogyan telt a napja, kikkel játszott és mit, milyen mesét olvasott fel az óvó néni elalvás előtt. Ha érzi a kicsi, hogy mindenre kíváncsiak vagyunk, akkor bizalommal lesz irántunk, és azt is el fogja majd mesélni, amitől esetleg fél, amire nem büszke, és eredetileg nem is akarta volna az orrunkra kötni.

Az esti meseolvasás is igazi bizalomteremtő tevékenység. A gyermek ilyenkor nyugodt, illetve a hangunktól megnyugszik, és lehet, hogy épp a mese előtt vagy után nyílik meg és mondja el, hogy mi foglalkoztatja. Vegyünk erőt magunkon, ha közben le akarna ragadni a szemünk, és hallgassuk meg, biztassuk, nyugtassuk meg a helyzettől függően.

Nagyobb korában is kialakíthatunk olyan „rituálét”, mint mondjuk egy közös kakaózás késő délután vagy este, amikor csak rá figyelünk és beszélgetünk. Az időnkénti anya-lánya vagy apa-fia programok is a bizalmat erősítik.
És még valami: ha titkot árult el nekünk, akkor legyen lakat a szánkon!

A lényeg itt is az egyensúly

Amennyiben odafigyelésünk már a gyermek minden percét és minden mozdulatát mereven követi, állandóan ugrásra készen állunk, hogy segítségére legyünk, azzal bizony nem teszünk jót. A későbbiekben kevésbé lesz önálló, „elanyátlanodik”, nem alakul ki benne a kezdeményezőkészség; mindenben azt várja majd, hogy mi adjuk meg a kellő irányítást. A játékokkal való elhalmozás; és az, hogy szinte szó szerint a gyerek nyakán vagyunk egész idő alatt, nem célravezető, ugyanis egy idő után a kicsi ezt el is várja majd tőlünk.

Ne gondoljuk azt, hogy reggeltől estig szórakoztatnunk kell őt, a megfelelő figyelem megadása mellett időnként hagynunk kell, hogy csak úgy elfoglalja magát. Persze, nézzünk rá, hogy mit csinál, mert ugye, sokszor gyanús, ha a gyerkőc körül túl nagy a csend.

A gyakori „Unatkozom, mit csináljak?” vagy a „Mit rajzoljak?” kérdésre persze adhatunk neki ötleteket, de ne szabjuk meg, hogy mivel foglalatoskodjon. Meg kell tanulnia azt is, hogy időnként önállóan játsszon, koncentrálva elmerüljön egy tevékenységben.

Gyengéden, de mértékkel

Régen, de még a múlt század közepén is sok helyütt azt gondolták, hogy ha sűrűn ölelgetjük, puszilgatjuk a gyermeket, akkor anyámasszony katonája lesz belőle. Ha az anyukák nem is, de az apukák és a nagypapák elég gyakran így hitték. Szerencsére ez a felfogás azóta jórészt megváltozott.

Mindazonáltal amikor a gyermek megelégelte egy kicsit a szeretgetést, látni fogjuk rajta, mert tiltakozni, húzódozni fog. Ilyenkor aztán hagyjuk, hadd menjen a dolgára. Aztán hamarosan újra az ölünkben találja magát, odabújik, megölel.

Ne gondoljuk, hogy nem kell időnként csak úgy, spontán megpuszilni őket, megsimogatni a fejüket, vagy átölelni őket, mondván, hogy a gyermek úgyis tudja, hogy szeretjük. Főleg hajlamosak vagyunk mi szülők a nagyobb csemeték, a kamaszok esetében így gondolni. Lehet, hogy belül tudja, érzi a gyermek, hogy szeretjük, de ezt nap, mint nap éreztetnünk kell vele. És valljuk be, ez visszafelé, nekünk is legalább olyan jólesik.