Három az egyben gyerek

Előrebocsátom: nem tartom feltétlenül rossznak, hogy a gyerek többféle (ál)arc mögé tud bújni, és másként viselkedik odahaza, mint az oviban, vagy a Mamánál. Mi, felnőttek is így vagyunk ezzel. Az évtizedek alatt kialakult és megszilárdult alaptulajdonságaink módosulnak némileg, ha különféle társadalmi közegekbe kerülünk. Hiszen nem (mindig) veregethetjük vállon az orvosunkat, vagy a főnökünket, és az anyukánk, vagy a partnerünk is csodálkozna, ha hivatalos stílusban tárnánk elé a napunk eseményeit. Nem mellesleg pedig, bizonyos mértékig önmagunkat is óvjuk a szerepeinkkel. No, és azt hiszem, itt van a kutya elásva.

Védd magad álarccal!

Szülőként egyáltalán nem könnyű megfejteni, hogy mikor, kitől és miért próbál védekezni a gyerek, miközben szerepeket játszik. Mindaddig könnyen kezelhető a helyzet, amíg a nap 24 óráját a csemeténkkel töltjük. Látjuk, ismerjük minden rezdülését, tudjuk, mit miért tesz. Bezzeg, ha már az óvoda is rányomja a bélyegét a gyerek viselkedésére! Attól kezdve sohasem tudhatjuk, hogy amit mond, az a saját gondolata, az óvónénitől, vagy valamelyik csoporttárstól hallotta-e. Lehet, hogy korszakalkotó összefüggésre ébred teljesen önállóan, de mi legyintünk, gondolván, hogy az óvónéni tanította meg rá. Mesét fabrikál, s mi azt hisszük, ez is része az óvodás műsornak.

Szájhős ovis

A lányom mindig is harsányabb volt odahaza, szűk családi körben, mint mások előtt. Nem lepett meg, hogy ilyen, tudtam, hogy ezt részben tőlem örökölte. Én sem szeretem felfedni a lapjaimat, vagyis nem szívesen engedem, hogy kiismerjenek. Ezért nem is próbáltam soha mások előtt szerepeltetni, nem kértem tőle, hogy mondja el, vagy mutassa meg, mit tud. Bőven elég volt nekem, ha itthon produkálta magát, úgy gondoltam, van még elég ideje arra, hogy a külvilágnak is bizonyítson. Lassan másfél éve, hogy Panna beszélőkéje is aktiválódott, és azóta nálunk sosincs csend. A gyerek mindig beszél, ébren és álmában, közösségben és magában, egész egyszerűen dől belőle a szó. Nem az a típus, aki ismeretleneket is leszólít az utcán, vagy a buszon, hanem az, aki egyfolytában mondja a magáét. (Rákérdeztem szakembernél: állítólag nem gond. Így dolgozza fel, értelmezi az őt ért hatásokat.) Az aranyköpéseiből lassan könyvet lehetne írni, a teljesség igénye nélkül, mert sokszor már nincs időm feljegyezni az édes kis okosságait. Elbeszélései nyomán okkal feltételeztem, hogy ezt a bájos tulajdonságát az oviban sem rejti véka alá. Se szeri, se száma ugyanis azon történeteknek, melyeket azzal zár: ...és akkor azt mondtam Taminak..." – (a név aktuálisan változó), s itt persze mindig valami igazán hatásos csattanó következik. Azt is jó okom volt feltételezni, hogy az én egykori kis nebántsvirágom pillanatok alatt az óvodai csoport középpontjává, amolyan mindenki kedvencévé vált. Mi másra utalna, hogy naponta több sztorit is élményszerűen előad a közösség életéből, melyekben ő maga kivétel nélkül kulcsfigura, a mellékszereplők azonban mindig mások. Mire következtet ebből egy okos anya? Azt nem tudom, de én arra következtettem, hogy a lányom az oviban jól érzi magát, szívesen és aktívan részt vesz a közös játékokban.

A tények

Mire való az óvónéni? Arra, hogy bemutassa nekünk a saját gyerekünket, ha már mi magunk nem voltunk képesek megismerni őt. Pontosan és lelkesen jelentem meg az első óvodai fogadóórán, és alig vártam, hogy az óvónéni alátámassza saját, gyerekemről alkotott feltételezéseimet. "Panna nagyon érdeklődő, aktív a foglalkozásokon, viszont egyáltalán nem beszél. Otthon lehet hallani a hangját?" Nos, ez nem teljesen illeszkedett az én gyerekképemhez. Nem beszél??? Talán inkább nem hallgat el! Otthon legalábbis... De, ha az oviban nem beszél, akkor honnan az a sok frappáns kis gyerekpoén, amiket a csoporttársaihoz intéz, s amikkel engem szórakoztat délutánonként, a házimunka végzése közben? Lehet, hogy ezekből egy szó sem igaz? "Kiscsoportban nincsenek még a szó klasszikus értelmében vett foglalkozások, de ő szemmel láthatóan szomjas a tudásra, játszani viszont egyáltalán nem szokott. Nem csatlakozik a többi gyerekhez, mintegy kívülállóként figyeli őket.” Érdekes. Pedig naponta újabb és újabb nevet említ barátjaként, és kerek, sőt teljesen hihető cselekvésekről beszél, ha megkérdezem, mit játszott aznap az oviban.
No, akkor essünk túl rajta: felületes érdeklődést színlelve kérdezzük meg magát az érintettet, mi is a tényállás a közösségben elfoglalt helyét illetően!
- És mondd csak, szoktál az oviban a többi gyerekkel együtt játszani?
- Nem! – érkezik a vidám válasz.
- Akkor miért mesélsz mindig arról, hogy kikkel játszottál? Tamival, Viviennel, Balázzsal…
- Ja! Velük szoktam játszani.

Az óvónéni szerint a jelenség nem tragikus, számomra mégis elgondolkodtató. Nemrég szokott be, kicsi még, azt sem tudja, mit jelent a barátság, vagy az együtt játszás fogalma… Ez mind igaz. A történeteiben miért olyan hiteles mégis? S, ha fejben tudja, a valóságban miért nem éli meg? A félelmeit leplezi így, vagy tökéletesen kielégíti, ha kívülállóként álmodozik a központi szerepről? Sok-sok kérdés, melyek megválaszolására várnom kell. Addig is figyelek, és próbálok nem belekontárkodni a gyermek természetes lelki és szociális érésébe. Ki tudja, talán egy majdani nagy író lakik benne, és máris a legjobb történetek kiötlésére gyúr, ahhoz pedig elengedhetetlen az alapos, mindenre kiterjedő szemlélődés.