Én akarom egyedül...

Az öntudatos ember

Nagyon különös lény az ember. Gyermeket hoz a világra, akinek igyekszik mindent megadni, a lehető legjobbat és legtöbbet figyelemből, törődésből, szeretetből. Aztán elérkezik egy nap, amikor ez a gyermek azt mondja, köszöni, nem kér ezekből. De, ha mondja, az még hagyján. Akkor feltételezhetjük, hogy legalább már tud beszélni. Amikor azonban az anyjának-apjának térdmagasságig érő, alig egy éves manó kezdi el kinyilvánítani a saját akaratát, az ember hajlamos meghökkenni és értetlenül figyelni az eseményeket. Mi??? Hát ez a gyerek nemrég még nem is létezett! Még itt érzem a szívdobogást a torkomban, amivel az első ultrahang képet szorongatva léptem be az ajtón; még itt hallom a CTG ódon nyomdai szedőgéphez hasonlító kattogását, amely a szülőszoba egészét uralta! És ez a kis lény itt most felülbírálja a döntéseimet? Megkérdőjelezi az ízlésemet és egy mozdulattal keresztülhúzza a számításaimat?! Bizony, így van!

Pelenkázás

Panna öntudatára ébredt. Mondanám, hogy sajnos, de furán nézne ki, meg hát tudom én is, hogy ez a dolgok rendje. Tudom, mégis visszasírom néha az öntudatlan kapálódzásban telt időket. Mert ott van például a pelenkázás. Elismerem, nem lehet leányálom éveket tölteni egy fülledt, nedves, forró fóliasátorral a fenekünkön (igen, tudom, a mai pelenkák bőrbarátok… akkor se szeretnék cserélni a pelenkásokkal!), de épp ezért gondolom, hogy a pelenkázás, mint olyan, a babák egyik kedvenc időtöltése lehet. Talán némelyiké valóban az, az én lányomé biztosan nem. Mégis, nagyjából 11 hónapig békésen tűrte, hogy elvégezzem ezt a kellemetlen procedúrát a testén. Aztán elérkezett a 12. hónap, és Panna egyszer csak megpördült a tengelye körül, négykézlábra pattant, és uzsgyi! Már mászott is le a pelenkázóról. 

Az első ilyen esetnél bután álltam, egyik kezemben a használt pelussal, másikban a törlőkendővel, és nem akartam hinni a szememnek. Talán elsütöttem valami elcsépelt „Nem szabad”, vagy „Mit csinálsz, kicsikém?”-féle hatástalan szülői intelmet, de a lányomat ez semmiben sem korlátozta. Elmászott. A dolog súlyát igazán csak akkor éreztem meg, amikor ugyanezt eljátszotta kakis fenékkel is… Bevetettem én ezek után mindent! A szép szótól kezdve a popsi csapkodáson át a „nem törölgetem, rögtön letusolom” megoldásig. Miután sok pelenkázást végigbirkóztunk, és a hálószobában már az összes kárpitot felszentelte a babakaki, beláttam, hogy a gyerek akarata ellen csak egy gyógyszer van: a kompromisszum. Ma már állva pelenkázom (nem ez a legideálisabb póz, de ő ezt akarja, és így a berendezés is megmenekül), bugyi pelenkába és extrém sebességgel.

Altatás

Az alvás szintén egy olyan tevékenység, melyről senki sem feltételezné, hogy fájdalmat okoz, vagy akár csak kellemetlen. Pedig Panna viselkedéséből ezt lehet leszűrni, mert egyre nehezebben tudom elaltatni a kis energiabombát. Szól ő, ha álmos, egészen egyértelmű jelekkel üzen: ásítozik, dörgöli a szemeit, előrehaladottabb álmosságában sír is. Ilyenkor elvégezzük a megszokott rituálékat, a kicsim lecsillapodik, laposakat pislog, olykor-olykor már leragadnak a pillái, majd… 

Majd amikor már biztosra veszem az egyenletes szuszogásából, hogy elaludt, akkor hirtelen négykézlábra pattan, és rohanni kezd. Le az ágyról. Legégetőbb vágyaim közé tartozik, hogy megfejtsem eme viselkedés okát, de képtelen vagyok rá. Ilyenkor újra és újra nekifutunk az alvásnak, mely vagy összejön a többedik próbálkozásra, vagy nem. Ha azonban az utóbbi történik, akkor attól kezdve oda a napunk, mert az álmos baba nem sok mindenre használható…

Öltözködés

Belátom, én sem vagyok oda a vastag, nehéz, téli göncökért. Sokkal jobban szeretem, ha egy papucsba lépve, lenge ruhácskában indulhatok el itthonról. Legtöbbünk így van ezzel. Mégis örülök, hogy a kemény, téli mínuszokban lehetőségem van meleg pulóvert és bélelt kabátot, csizmát ölteni. Nem szeretek ugyanis fázni. Gyanítom, hogy a kisbabák se kedvelik a vacogást. Joggal merült fel tehát bennem a kérdés: miért üvölti Panna végig az öltöztetést, és miért kapálódzik úgy, hogy az egyébként néhány perces tevékenység legalább félóráig tartson? Nem értem, nem értem. A ruhái kényelmesek, könnyen felvehetők. A cipőcske olyannyira szétnyitható, hogy gyakorlatilag egy bőrlapocskát cipzárazok a lábára, a sapkája – bár meleg – olyan finom anyagból készült, hogy alig észrevehető a viselete. Emellett pedig egytől egyig szépséges darabok, melyek nagyon jól állnak neki! (Mi másért állítanának meg bennünket vadidegenek az utcán, hogy dicsérjék a leánykám édes pofázmányát?) 

Én tehát semmi problémásat nem találok sem az öltöztetésben, sem a ruhácskákban. Mégis, minden egyes elindulás egy közelharc, és megesett már, hogy nem tudtunk addig kimenni a lakásból, míg a bélelt, kord kisnadrágot át nem váltottuk szintén bélelt, ám farmer anyagból készült pantallóra…

Jól jön majd később…

Nem tudom, örüljek-e, vagy inkább bánkódjak a lányom sajátos ízlése, erős akarata, fejlődő egyénisége láttán. Jelenleg minden nap feladja a leckét a szüleinek, és esténként, miután több, lakásban lefutott kör után végre elalszik, reménykedve kutatok az interneten valami recept, vagy bevált szülői tapasztalat után. Egyelőre sok hasznosat nem találtam. Önerőből viszont arra jutottam, hogy jobb elkerülni a sablonos megoldásokat, és a körülményekhez (s persze Pannához!) alkalmazkodva, egyéni megoldásokat alkotni, közösen. Ha sikerül ehhez tartani magam, a napunk is jobban alakul. Ilyenkor feléled bennem a megtépázott optimizmus, és reménykedve arra gondolok: milyen hasznosak lesznek ezek a tulajdonságok néhány év múlva, amikor a lányom a felnőtté válás rögös útját járja majd!