Egy,,beteg" gyerek ne járjon az én gyerekemmel egy osztályba!

A speciális szükségletű gyerekekről van itt szó. És mit értünk speciális szükségletű gyerek alatt? Például azt, hogy a gyerek down-kóros, tolószékes, autista, hiperaktív vagy éppen asperger szindrómás. Ezeket pedig nem foghatjuk fel betegségként, csupán másságként, speciális szükségletként. De mit tehet egy tanító, ha osztályába egy ilyen gyerek kerül be, a szülők egy része pedig lázong, hogy nem szeretnék, ha az ők gyerekükkel egy osztályba járna egy,,beteg" gyerek?

A továbbiakban egy szülőértekezlet olvasható, ahol a tanító megpróbálja elmagyarázni, megértetni a szülőkkel, hogy az osztályba járó kislány nem beteg, csak más, vagyis autista. Sok szülő és tanító is tanulhat belőle.

„Kedves szülők!

Örülök és köszönöm, hogy mindnyájan eljöttek a szülői értekezletre. Bizonyára mindannyian ismerik a Hófehérke és a hét törpe meséjét. Ugye, Hófehérke egy csodálatos lány volt, de mi a helyzet azokkal, akik körül veszik őt? A törpék... Önök szerint azok normális alakok? Olyanok, mint amilyenek mi vagyunk? Aztán ott van Jancsi és Juliska. Az ő helyzetük is olyan, mint a miénk? Szegény gyerekeket elszakították a családjuktól, éheztették, bezárták, veszélyeztették az életüket. Normális ez? Lehet ilyen dolgot tenni a gyerekekkel? És gondoljunk csak Hamupipőkére. Olyan picike lába volt, hogy a cipője senki másnak nem talált. Attól ő még csodálatos volt, de a lábával valami baj kellett, hogy legyen, talán nem fejlődött ki rendesen.

Láthatjuk, hogy azokban a mesékben sincs minden tökéletesen, amelyeket minden este olvasgatunk gyermekeinknek. Miért várjuk el a való élettől, hogy mindig mindenki egyforma legyen? Önök szerint, kiközösítették ezeket a mesehősöket a többiek? Hamupipőke sem tehetett arról, hogy nem nőtt akkorára a lába, mint másnak, mégis feleségül vette a királyfi. Nem azt mondta neki, hogy te más vagy, mint a többi lány és nem kellesz. Ő is elment a bálba emelt fővel és nem szégyenkezve a lába miatt.

Kedves szülők, mi miért ne fogadhatnánk el azokat az embereket, akik mások, mint mi, akik valamiben különböznek tőlünk? A kis Rita csupán más. A gyerekek nagyon jól be tudták fogadni. Tudnak játszani vele, segítenek, ha valamire szüksége van. A gyerekek sokkal elfogadóbbak tudnak lenni, mint mi, felnőttek. Kíváncsisággal fogadták, hogy Rita miért ilyen, miért nem néz a szemükbe, miért repdes a kezével, miért beszél folyton csak a rózsáról? Választ vártak minden kérdésre, és amikor elmagyaráztam nekik, mi is az az autizmus, elsőre felfogták, megértették és elfogadták, hogy ő ilyen, így kell elfogadni. És nagyon-nagyon szeretik őt.

Ha belegondolunk, mi is mindannyian valamilyen szinten speciális szükségletűek vagyunk. Van, aki fél a kutyától, a másik a póktól, a harmadik a sötéttől, a negyedik a tömegtől. És ezek elfogadott tények? Valaki valahonnan kiközösített bennünket emiatt? Nem, úgyhogy, nekünk is aképpen kellene bánnunk másokkal, ahogyan mi is elvárjuk azt. Önök belegondoltak abba, hogy milyen helyzeteket teremtene, ha esetleg az Önök gyereke lenne autista, down kórós vagy éppen tolószékes lenne? Önöknek milyen érzés lenne, ha gyereküket nem vihetnék az iskolába, mert más szülőknek nem tetszik, vagy nem vihetnék különböző gyerekprogramokra, mert más szülők rossz szemekkel, megvetve, irtózattal néznének Önökre. Az autizmust nem egy ragályos betegségnek kell tekintenünk, mert ezt nem elkapni lehet egymástól, mint a náthát vagy a himlőt. Véleményem szerint sokat tanulhatnánk gyerekeinktől a feltétel nélküli elfogadásról. Ők képesek rá."