Rosszkedvű, vagy életunt, flegmán válaszol a kérdésekre, magába fordul, esetleg állandóan a barátaival lóg – de minket (akik talán segíteni tudnánk), nem avat be.

Tüskés sündisznó

A „Mi bajod? – Semmi” párbeszédet többnyire még követi egy „Hagyjál már anya!” válasz, aztán főhet a fejünk, hogy mit kezdjünk vele. Tuti recept nincs, minden gyerek egyedi eset, másképp kell és lehet megközelíteni. Egyetlen dolog tilos: békén hagyni. Kevésbé okoz gondot ez az életkori sajátság, ahol a bizalmas viszony már előzőleg kialakult, vagyis ha a gyerek szívesen és őszintén mesél a saját dolgairól, kamasz korában is könnyebben megnyílik. Le lehet vonni a következtetést: már korábban „barátságot kell kötni” vele, időt és türelmet kell áldozni arra, hogy meghallgassuk. Ha tudja, hogy érdekelnek minket az ő kis történetei, később is szívesebben mesél. De még ez sem száz százalékos recept. Van rá példa, hogy a figyelmes szülő az addig őszinte, kitárulkozó gyereke helyett egy napon mufurc arcba, falakba ütközik, kérdéseire alig-alig válaszolnak, közeledését elutasítják.

Megoldások???

Tudom, közhely, de mégis: TÜRELEM. Sokféleképpen lehet kezelni a dolgot, több módszert is ki kell próbálni. A hatalmi erővel kikényszerített, „vallatásos” kérdezés biztos, hogy hazugságokhoz vezet és még nagyobb ellenállásba fogunk ütközni, a nyomozás, kutakodás pedig teljes bizalomvesztéshez vezet. Általában megoldást jelent, ha magunkról kezdünk el mesélni. A mi kamaszkori élményeinkről, hogy mi is csináltunk hülyeséget, követtünk el hibát és mi is éreztük úgy, hogy fogalmunk sincs mi bajunk, de fáj az élet. A legtöbb gyerek egy ilyen bizalmas vallomásra saját sztorijával, véleményével reagál és akkor már félúton járunk a megoldás felé. Megtehetjük azt is, hogy látszólag nyugodtságot színlelve azt mondjuk neki: „Tudom, hogy bánt valami, ha majd akarsz róla beszélni, hozzám mindig fordulhatsz”. Nem rossz ötlet, jóban lenni a gyerek barátaival, vagy azok szüleivel, hátha ők jobban képben vannak. Bármit csinálunk, minden tettünknek a szeretetet, az elfogadást kell a gyerek irányába közvetítenie, soha nem szabad lefitymálóan elbagatellizálni a problémáját, vagy türelmetlenül leinteni és valami „Azt se tudod, hogy jó dolgodban mit csinálj” – okossággal lezárni a beszélgetést. És a struccpolitika, a „majd elmúlik” hozzáállás sem célravezető, mert attól hogy nem veszünk róla tudomást, a probléma még létezik és kicsi az esélye, hogy magától megszűnik.

És ha nem jön be?

Ha végképp nem jutunk vele dűlőre, de érezzük, hogy valami nagyon nem stimmel, érdemes pszichológus segítségét igénybe venni. Inkább „orvosi támogatással” győzni, mint a beláthatatlan következményeket viselni. Mert a magába forduló kamasz, akinek minden baja van, csüggedt, fásult és elutasító, könnyebben keveredik rossz társaságba, próbál maga találni megoldást a gondjaira, és ilyenkor jönnek szóba a drogok, vagy az alkohol. Legrosszabb esetben még akár maga ellen is fordulhat a serdülő – nem véletlenül nagyon magas a kamaszkori öngyilkosságok aránya. Ráadásul a kamaszkori sérelmek nagy része felnőttkori viselkedésünkben is visszaköszön, a gátlásosság, önbizalom-, vagy ambícióhiány éppen ebben az életidőszakban épül be a személyiségünkbe.

A kisgyereknél általában a fizikai épséget kell megóvni, hogy ne égesse, üsse meg magát, a kamasznak a lelkét kell védeni. Bázist kell jelentenünk neki, hogy érezze: mindig ott állunk mögötte, támogatjuk, segítjük, megbízhat bennünk.

És reménykedjünk… Sok kamasz simán átvészeli ezt az időszakot, a szülők alig-alig veszik észre, hogy gyerekükből felnőtt lett, a felmerülő problémákat pedig családilag tudják orvosolni. Bízzunk benne, hogy velünk is ez történik majd…