Az igazi ünnep

Karácsonyi előkészületek

Különösebb tervem idénre sem volt, de azt tudtam, hogy nem szeretném megismételni a tavalyi karácsonyt. Elvégre a gyerek már nagyocska, ezt-azt lehet csinálni mellette. Elhatároztam, hogy karácsony előtt alaposan kitakarítok, időben összeállítom a menüt, amihez persze nem az utolsó pillanatban fogok bevásárolni. Ehhez képest, 23.-án délután még nem körvonalazódott kristálytisztán a másnapi vacsora (valami egyszerűt, ami hamar elkészül!), következésképpen a hozzávalókat sem vettem meg, sőt egy fia ajándék nélkül vártam a másnapot. Kész csodának tartottam azt is, hogy az ablakokat már két héttel korábban letakarítottam, igaz, ez hozta magával a sajnálatos tényt, hogy az időközben lezúduló, változatos állagú csapadék újra szürkésre pöttyözte az üvegeket.

 
Jobb későn, mint soha

Szerencsére, így 13 hónaposan elég stabil napirenddel rendelkezünk ahhoz, hogy tervezni tudjak. Pontosan tudtam, hogy mint minden nap, Panna akkor is elalszik legkésőbb délelőtt 11 körül, aztán ebéd után útra kelhetünk, hogy időben hazaérjünk a délutáni alvásra. No és mire valók a napirendek? Arra, hogy megszegjük őket! A lányom minden bizonnyal így gondolta, ugyanis kihagyta a délelőtti alvást. Helyette gőzerővel rendetlenkedett, kiharcolva ezzel, hogy az egész délelőttömet mellette töltsem. Rohamosan fogyott a karácsonyi előkészületekre szánt, amúgy is szűkös időkeret, de optimistán néztem a délután elé. A kilométeres lista zsebre vágva, gyerek állig bebugyolálva, útiterv kidolgozva: indulhat a karácsonyi körút! Szentül hittem, hogy ezúttal megvesszük mindazt, amit más emberek egész decemberben, apránként szereztek be.

Az utcára lépve alaposan meglepődtem. „Hé, ki lopta el a havat???” Előző nap ugyanis még azért mondtam le a babakocsis sétáról, mert a kerekeink nem birkóztak volna meg a bokáig érő hóval. Most viszont, szenteste előtt egy nappal, kora márciusi, langyos napsütésben lépdeltünk a vizes járdán. Hát, ez így már nem az igazi! Hirtelen elment a kedvem még a bevásárlástól is.

Hátra arc!

A karácsonyt azonban ilyen tavaszias feeling közepette sem illik cserbenhagyni, no és a kislányunkat sem, akinek ez lesz az első igazi karácsonya! Úgyhogy tovább szőttük a haditervet: hol, mit veszünk, ki marad kint a gyerekkel, milyen ajándékot kapjon, és mit vegyünk egymásnak mi, szülők…? Nagyjából ezen a ponton, az első megcélzott üzlet bejáratánál találtuk szemben magunkat Mariska nénivel. „Szervusztok! – szemmel láthatóan örült a találkozásnak – Jaj, de nagy már ez a baba! Hát, szia, angyalom! Hogy te milyen szép vagy!” – zavartan néztünk össze a férjemmel, mert mi már tudtuk, amire fél perc múlva Mariska néni is rájött: Panna nem tolerálja túl jól az ehhez hasonló váratlan találkozókat. Nemrég egy hölgy egymondatos útbaigazítást kért, aminek az lett a következménye, hogy zokogva, a ruháját tépve, kezecskéit fuldokló módjára felém nyújtogatva vágtattam haza vele. Mi tehát már lelkileg felkészültünk a legrosszabbra, mely pillanatokon belül kezdetét is vette. Panna előbb sejtelmes pillantással oldalra fordul a babakocsiban – a gyanútlan áldozat ekkor még játéknak is vélheti a gesztust – majd visszanéz, de már legörbülő szájjal, a következő pillanatban pedig teli tüdőből ordítani kezd, a krokodilkönnyek gyöngyökként peregnek az arcáról a kabátjára. Ez az a lelkiállapot, amiből csak egyvalami tudja kizökkenteni: egy kiadós szoptatás, otthon, összebújva, a megszokott kis vackunkban.

Újragondolva

Bevásárló terveink tehát némi rekonstrukcióra szorultak. Panna és én a lehető legrövidebb úton száguldottunk haza, apa pedig egyedül vágott neki a kilométeres listával az ismeretlen rengetegnek, vagyis a karácsonyi árukínálatnak. Nem csalódtam a lányom képességeiben: valóban az otthonunkig zokogott, sőt még tovább is, tulajdonképpen sírva szenderedett álomba. A lista, melyet 3 napon át írtam (persze nem szünet nélkül), hamarosan önmaga töredékévé vált. A férjem ugyanis többször hazatelefonált, útmutatást kérve bizonyos alapanyagok, eszközök és élelmiszerek fellelhetőségét illetően, én pedig jobbnak láttam a kérdéseire a „Hagyd, nem fontos!” egyenmondattal válaszolni.

Míg Panna álmát őriztem, úgy döntöttem, ideje komolyan elgondolkodnom a karácsonyról. (Hát, sosem voltam az a „Hűbele Balázs” típus…) Hogy mit fogok sütni-főzni, az már nem is annyira nyomasztott. Sokkal inkább az, hogy milyen kép fog a lányom elé tárulni, mit fog számára jelenteni a karácsony? Őrült bevásárlást semmiképpen, hiszen ebben nem volt része – amit most már nem is bántam. Hogy az ajándékot a Jézuska hozza, afelől kétségem sem volt: így szokás ez mindkettőnk családjában. De miképpen fogom átadni neki a többit? Azt, amit én is magammal hoztam a gyerekkoromból? Az izgalmat, a várakozást, az ajándékozás örömét, a fényeket és illatokat, amelyektől igazán karácsony a karácsony. Vajon mit kell tennem ahhoz, hogy mindebben neki is része legyen?

Varázslatos szenteste

Másnap – szenteste napján – a tempó még inkább felpörgött. Valaki foglalkozzon a gyerekkel, valaki főzze meg az ebédet, valaki süssön süteményeket, valaki takarítson, valaki vegye meg a még hiányzó dolgokat… Mindezt persze úgy, hogy ketten vagyunk, plusz egy hátramozdító. Bevallom, rosszul indult a nap. Feszült voltam, fáradt és csalódott. Még, hogy karácsonyi hangulat! Odakint eső szemelt, tavasz illatú szél csapott be az ablakon, és már sejtettem, hogy ha magam nem érzem, akkor átadni sem leszek képes a szeretet ünnepének meghittségét. Végül persze sikerült összehozni mindent. Volt ebéd és vacsora is, teljes pompájában ragyogott a karácsonyfa és még ki is takarítottunk. Igaz, ekkorra már mindketten (a férjem és én) hulla fáradtak voltunk. Mégsem bántuk, hajtott bennünket a vágy, hogy emlékezetes, boldog karácsonyt varázsoljunk a mi kis szemünk fényének.

Ő azonban nem tudta mire vélni a nagy felhajtást. Hol nyöszörgött, hol rosszalkodott, jelezve, hogy nem venné zokon, ha végre holmi tüskés „bokor” helyett vele foglalatoskodnánk, majd mire ennek is eljött az ideje, mély álomba merült. Miután kipihente magát, anya és apa felvevőket izzítva, megörökítésre felkészülve várta az első reakcióját. „Hű, milyen szép ez a fa, igaz? Nahát, nézd, mit hozott a Jézuska! Hű, milyen különleges játék!” – mondtuk ki hangosan a nem létező gondolatait, majd kissé lelombozódva vallottuk be magunknak, hogy a gyereket bizony nem hozza lázba a karácsony. A fára úgy nézett, mint a lakás bármely más tárgyára, az ajándéktól sírva fakadt, mert nem tudta kivenni belőle azt, ami pedig igazán felkeltette az érdeklődését. Lelkesedésünket elveszítve félretettük a fényképezőgépet, és leroskadtunk a szőnyegre, hogy legalább mi kipróbáljuk az ajándékokat, ha már a gyereknek nem nyerte el a tetszését.

És abban a pillanatban rájöttem a mesés karácsonyok titkára. Nem kell roskadozó asztal, nem számít, hány égősor ragyog a fán, annak sincs jelentősége, hogy mennyi ajándékot halmozunk fel a fa alatt. Csak egy számít: hogy együtt legyünk, leüljünk végre, és közösen játsszunk, odafigyelve egymásra. Igen, a lányomnak boldog karácsonya volt!