Velence a József körúton

Bizonyára mindenki szeret utazni, de amikor eljön a pillanat, hogy úti célt kell választani, akkor különböző szempontok miatt szűkülnek a lehetőségek. Nekem is sok álmom van, bár megadatott, hogy szép helyeken tölthettem hosszabb- rövidebb időt. Sokat utazom Magyarországon is, de az európai városok mindig lenyűgöznek. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt Olaszország volt a kiszemelt célpont, de nehéz volt eldönteni, hova is menjek. Tucatnyi város jutott eszembe, ezért nehéz volt a döntés. Aztán kiderült, hogy 3 napom van a kiruccanásra, úgyhogy ez az információ mindent eldöntött. Velencébe mentem.

Hihetetlen hatással volt rám az ottani élet, az örökös nyüzsgés, a víz varázsa. Órákig csak bámultam és azt éreztem, hogy itt talán tudnék élni. A hangulatos éttermei, a nagyszerű ételek gyorsan feledtették a nem túl pénztárcabarát árakat. Meg aztán rövid volt az a 3 nap, hamar újra a repülőn találtam magam, ami Budapestig meg sem állt.

Miután haza érkeztem, sokat olvastam erről a kis csodavárosról, de nem mélyedtem bele a kutatásba, mert mindig elfogott a vágy, hogy vissza kell mennem. Ez viszont akkoriban nem volt lehetséges, ezért kerestem valamit, ami hasonlít az ott szerzett élményekre. Nem volt egyszerű, de miután a gasztronómia az egyik gyengém, gyorsan rátaláltam egy budapesti étteremre, ami kimondottan velencei ételeket kínál.

Ahogy megpillantottam a Trattoria Venezia honlapját, izgatottan kattintottam az étlap menüpontra. Hátha lesz rizottó… Velencében ezt különleges módon készítik. Nincs ugyanis összekeverve minden hozzávaló, hanem a rizi-bizi csak köret legtöbbször a tenger gyümölcsei mellett, és ettől nem rizottó. Bár az is igaz, hogy kimondottan velencei ételekről nem hallottam, egyértelmű adatokat erre vonatkozóan sehol nem találtam. Inkább az él a köztudatban, hogy az „olasz konyha” remekei… a tészták, a szószok, tengeri finomságok…szóval kíváncsian bandukoltam el a kiválasztott étterembe, hátha most megismerem az igazi velencei ízeket.

Amikor odaértem és beléptem az ajtón, nem akartam hinni a szememnek. Olyan volt, mintha már jártam volna ezen a helyen, így kellő magabiztossággal foglaltam helyet és rendeltem. A vargányagomba-krémleves volt az egyetlen biztos pont, a többi fogást a felszolgálóra bíztam, a rizottó pedig már nem is érdekelt, mert annyi finomság volt az étlapon. Javasolta az olasz hidegtálat, amelyet rögtön elfogadtam, hiszen finom sonkák, szalámik, sajtok voltak rajta, olívabogyó, articsóka és chili olívaolajban. Ennek nem tudtam ellenállni. Jól is tettem, hiszen ez a tál pontosan olyan volt, mint amit Velencében ettem. Egyből jó kedvem lett és izgatottan vártam a levest. Egészen addig, amíg nem láttam meg. A színe ugyanis nem mondható szépnek. Túl barna volt. Én, aki a fél életemet a konyhában töltöm, - mert annyira szeretek főzni-, soha nem dolgoztam még vargányával. Eljött az ideje, hogy legalább megkóstoljam. Azt gondoltam, hogy néhány kanál után illedelmesen otthagyom, de nem sikerült. Ez az íz mindent elsöpört, szinte már ő lett az est győztese, pedig még alig ettem. Teljesen beindította a fantáziámat, alig vártam, hogy gép elé ülhessek, és mindent megtudjak erről a finomságról. De már meg is érkezett a következő fogás. Ízelítőt kaptam a salátákból, így szinte mindegyiket megkóstolhattam. Hát igen. Az ilyen könnyű ételekre mindig vevő vagyok, bár, amiben hátszín volt, az már komoly főételnek is megfelelne. De a tonhal, ruccola, mozarella és paradicsom igazi ízélményt adtak, éreztem, ahogy egyre lassabban és élvezettel kóstolgatok. Nem is terveztem mást enni, ez így volt tökéletes. De a felszolgáló nem hagyta ennyiben, volt még valami, amit meg kellett kóstolnom. Ez pedig nem volt más, mint a „Maccheroncini alla casalinga” vagyis „Házi tészta frissparadicsomos vörösborredukciós bélszínraguval”. Jól hangzik –gondoltam-, úgyhogy ez fogja zárni a vacsorát.

Amíg vártam, jól esett egy kis pihegés, és nosztalgiázás. Újra feltörtek a régi emlékek és érzések. Velencét senki sem hagyhatja ki! De ezt az éttermet sem, mert minden olyan precíz, harmonikus, lágy és elegáns. A hangulata, a személyzet odaadása, az ételek. Egy szavam nem lehet! Főleg azért nem, mert gyorsan érkeznek az ételek, nem kell sokat várni. Ez nagyon fontos szempont. A tészta már az asztalon volt, én pedig megnyugodtam, hogy milyen pici adagot kaptam. Ám hamar bebizonyosodott, hogy ez nem igaz, sőt, inkább az ellenkezője. Hatalmas mennyiség rejtőzött a tányérban. De a formája és a mérete nem engedte ezt látszatni. Viszont jobban odavonta a figyelmemet a gyönyörű terítékre… ez is olyan „Velencés” volt. Sajnos, nem tudtam megbirkózni az utolsó finomsággal, de így volt tökéletes az ízkavalkád, amit a Trattoria Venezia-ban kaptam.

A vargánya maradt az est győztese, és ma már sokat tudok róla. A legértékesebb erdei csemege gomba. Fenyvesekben, bokros helyeken, erdei tisztásokon, de kiváltképpen a tölgyes szálerdőkben terem. Kalapja világosbarnától a barna valamennyi árnyalatán át a feketéig terjed. Tönkje fehéres, barnás, világosabb színű. Nem ritkák a fél kilósnál is nehezebb példányok. Értékét emeli az is, hogy nagyon szépen és könnyen száradó gomba, kitűnő ételízesítő és finom gombafűszerét évekig megőrzi. Csodás információk, nem igaz? Valódi ünnepi csemege, érdemes valami finomságot készíteni belőle. Már én is sok receptet gyűjtöttem, íme az egyik kedvencem: A tisztára mosott gombából a kisebbeket félbe, a nagyobbakat negyedekbe vágjuk, egy serpenyőben felforrósítjuk az olajat és beledobunk pár szem fokhagymát, melyeket halvány barnára pirítunk. Az olajból a fokhagymát kivesszük, beletesszük a gombát, sózzuk, erős tűzön gyorsan megpirítjuk. A gombát kivesszük és az olajban aranyszínűre pirítjuk a póréhagymát, majd sózzuk, tejszínnel felöntjük, és összeforraljuk. A pirított vargányát a tejszínes póréhagymára szedve tálaljuk. Sült húsok mellé kiváló köret.

Ha viszont krémlevest szeretnék enni, akkor csakis a Trattoria-ba megyek. Próbáld ki Te is, nem fogsz csalódni! 

Fotó: Trattoria Venezia