Klikk - így lesz jól nevelt a kutyád!

Először a tengeri emlősöket tanító állatgondozók körében kezdett elterjedni, hála Karen Pryornak, aki később, a ’90-es években a háziállattartók számára is elérhetővé tette a módszert. Az internet megjelenésével aztán széles körben népszerűvé vált a klikkerképzés. Nem volt szüksége túl sok reklámra: hatékonysága és szelídsége önmagáért beszél.

A klikkerképzés kizárólag jutalmazással, vagyis pozitív megerősítéssel dolgozik, mellőz minden kényszert vagy erőszakot, azaz a helytelen viselkedést, próbálkozást figyelmen kívül hagyjuk, a jót pedig megerősítjük. A módszer a nevét a hozzá tartozó eszközről, a klikkerről kapta, amely egy aprócska műanyag doboz fémlappal, amely nyomásra „klikk” hangot ad. De nem az eszköz a lényeg, hanem az elv. Vagyis, ha egy élőlényt megjutalmazunk egy adott cselekvésért, akkor feltételezhető, hogy a jövőben gyakrabban fogja ezt a cselekvést megismételni.

Ez a jel bármi lehet, egy rövid szó vagy bármilyen hang (siket állatoknál akár fény is), még ajánlatos magát a klikkert használni. A hangja ugyanis eltér a környezet zajaitól, rövid, mindig ugyanúgy szól, messziről is hallható, és a kutya számára könnyen felismerhető. A klikker pontossága, előnye igazából az összetettebb gyakorlatoknál jelentkezik, de érdemes már a kezdetektől ezzel dolgozni.

A hangsúly a „most”-on van, a klikkelés időzítése kulcsfontosságú. Mindig az áhított viselkedés közben kell klikkelni, nem pedig utána. A klikker ilyen szempontból egy fényképezőgépre hasonlít: amikor megnyomom, lefényképezem a pillanatot. Ha például az ültetést szeretnénk megerősíteni, a klikkert akkor kell megnyomni, amikor a kutya feneke a föld felé tart vagy a földhöz ér – nem pedig akkor, amikor már egy ideje lent van.

A klikkert alapvetően két dologra használjuk:

1. Amikor a kutyának új dolgokat tanítunk. A tanítás során sosem alkalmazunk kényszert vagy erőszakot: a tanítás teljes egészében a motiváción és a megerősítésen alapszik.
2. Megerősítjük a kutya viselkedését bármilyen helyzetben, ha az nekünk tetszik. Az együttélés során nem mindegy, hogy milyen viszonyt alakítunk ki a kutyánkkal, ki hol helyezkedik el a rangsorban, kinek milyen előjogai vannak. Optimális esetben a gazdi a vezető, ő állítja fel és tartatja be a szabályokat. Ez alapvetően a klikkerezéstől független tényező – jóllehet, ahogy említettük, a klikkeres tanítás során sokat javulhat a gazda és a kutya közötti kommunikáció, így ez a viszonyunkra is pozitívan hat. A felállított szabályok betartását (pl. nem eszünk fel a földről semmit, nem futunk a macska után stb.) megerősíthetjük klikkerrel is, a rosszalkodást, a szófogadatlanságot azonban ösztönkezeléssel* rendezzük.

*Az ösztönkezelés azt jelenti, hogy a kutya kommunikációs nyelvét használjuk a rangsor és a szabályok tisztázásához, mely a „Tükör módszer” egyik eleme.

Minden kutyával lehet klikkerezni?

Igen. Vámosi-Nagy Nóra a módszer egyik kifejlesztője gyakran találkozik azzal a nézettel, hogy a gazdák a kutya fajtájára, egyéniségére, képességeire hivatkozva kijelentik, hogy a kutya nem alkalmas erre vagy arra a feladatra. Azt vallja, és azt is tapasztalja, hogy egy kutyát klikkerrel mindenre meg lehet tanítani, amire fizikailag csak képes lehet. Természetesen minden kutya gondolkodása, egyénisége más. Egyesek gyorsak, mások lassabbak, van, akiben több az ösztön, mások visszafogottabbak, van, aki az orrával kezd előbb próbálkozni, más a mancsával. De minden kutya egy nyelvet beszél, és azonos elv alapján tanul. Sokszor a szerencsének is nagy szerepe van abban, hogy egy feladat milyen gyorsan áll össze: ami az egyik kutyának gyorsabban megy, az a másiknak általában lassabban, és fordítva. Egy gyors kutyához több türelem kell, nagyon kell figyelni a pontos idősítésre, egy lassabb kutya inkább kilogikázza a feladatot, de a végrehajtás is mindig komótos lesz. Két tényezőt emel ki: a kutya korát és az előképzettségét.

Mivel a klikkerképzés semmilyen kényszert nem alkalmaz, már néhány hetes kutyáknál is bátran lehet használni, semmilyen kárt nem tudunk tenni vele, és túlterhelni sem tudjuk a kutyát. Ha a kutyának nem tetszik, vagy nem érti, akkor elvonul. Jellemzően az egészen fiatal kutyákkal a legnagyobb élmény dolgozni. Hihetetlenül gyorsan tanulnak, és bátran próbálkoznak. A kölyköknek még nincsen kialakult képük a világról, a dolgok működéséről, így nagyon nyitottak, és könnyen veszik az újdonságokat. Emellett, a klikkernek hála, már kiskorban olyan kapcsolatra és kommunikációra lehet szert tenni a kutyával, hogy az esetleges problémák nagy része elő sem jön.

Egy idősebb kutya már lassabban tanul, de van olyan tízéves kutya is, akivel a gazdája akkor kezdett klikkerezni, és a kutya nagyon élvezte. Itt nem is annyira a kor, mint inkább a kialakult gondolkodás és az előképzettség a döntő. Azokat a kutyákat, akiket korábban más, kényszert alkalmazó módszerekkel tanítottak, „keresztképzett” kutyáknak nevezzük. Velük az első lépések sokkal nehezebbek, erre készüljünk fel lelkileg. Gondoljuk végig, hogy a kutya eddig milyen mechanizmusa alapján tanult: előre mondogatták a vezényszót („Lábhoz!”), közben rángatták pórázon, azaz megtanulta, hogy ha ezt a vezényszót hallja, jobb, ha nem távolodik el a gazda lába mellől, különben megrántják. Ezek a kutyák már úgy gondolkodnak, hogy ha nem tudják, mit kell csinálni, inkább nem csinálnak semmit, mert abból még mindig kisebb baj lehet, mint ha rossz felé indulnának el. Őket jóval nehezebb rávenni a próbálkozásra, a találgatásra, amely a klikkerhez kell, de nem lehetetlen. Több türelemre és kitartásra lesz szükségünk, és örökre el kell felejtenünk a kényszeres tanítás minden formáját.

Vannak olyan kutyák, akiket talán kevésbé erőszakosan tanítottak, de ők is mindig meg voltak vezetve. Vagyis a kutya megtanulta, hogy meg kell várni, hogy megmutassák neki, mi is a feladat. Az ilyen kutyákat formálással tanítani nehezebb, több türelmet igényel. Klikkeres megvezetéssel azonban velük is könnyebb boldogulni.