REJTÉLY-MISZTIKA

Létezik a lélek?

Az emberek 40 ezer éve foglalkoznak a lélekkel. Már az ősemberek is – innen (vissza)nézve az idők homályába – tudták, érezték, sejtették, hitték, hogy az ember több mint a teste. Úgy temették el halottaikat, hogy készen álltak a lélek fogadására, ha az megjelenne.

 

Az a 21 gramm, amivel az ember teste könnyebb lesz halálakor, képezi a lelket, amely a régiek hite szerint át tud járni egyik dimenzióból a másikba.


Kezdetben volt a test…


A legtöbb nagyon régi civilizációban a lélek az ember része volt, majd amikor a fizikai test meghalt, őseink hitték, hogy a lelke továbbra is ott van. De voltak hasznos lelkek és voltak ártó lelkek. Ez utóbbiakat kísértetként rettegték. Nem egy régi szokás arra utal, hogy mindenképpen szerették volna megakadályozni a halottak visszatérését. Mert bizony nem mindenhol és mindenkor hitték, hogy a halál után a test és a lélek útja különválik. Számos népnél, törzsnél meg voltak győződve arról, hogy ha a halott testével tesznek valamit, ami hitük szerint megakadályozza visszatérését, akkor mintegy bebiztosították magukat a kellemetlen túlvilági látogatás ellen.


Ma már sokszor csak a szakemberek tudják, miféle praktikákat gyakoroltak őseink – amelyekkel több „primitív” ma is él – azért, hogy a holtak semmiképpen se térhessenek vissza halotti mivoltukból az élők közé kísértetek, szellemek, „lélek” formájában. Hogy a halott ne mozoghasson halála után is úgy, mint egy élő, a dél-amerikai indián népeknél állatbőrökbe kötözték őket. Ezek a múmiák – különösen az egykori inka birodalom területén – ma is előkerülnek rejtett sziklasírokból, barlangokból. Nem véletlenül találják ezeket az egykori embereket mumifikált állapotban, de rettenetesen összegöngyölve, megkötözve, bőrszíjakkal összekötve. Sokáig azt hitték még az etnográfusok, antropológusok is, hogy így óvták a holttesteket, így tartották őket egyben… Dehogy! Ma már tudjuk: így akarták megakadályozni, hogy haláluk után ismét megjelenjenek az élők között. Délnyugat-Afrikában még kevésbé hittek a halottnak – ott egyszerűen elvágták a gerincét a nyakán, így a fejét könnyen behajthatták a térdei közé, majd az egész összezsugorított emberalakot állatbőrökbe varrták jó szorosan…

De az is megesett, hogy a halottnak eltörték mindkét lábszárcsontját, nehogy majd „visszajárjon”… Persze más törzsek, majd később az egész emberiség, már nem annyira a visszatérő testtől, mint inkább a lélektől félt. A lélek lakhelye lehetett az emberi szív, a lélegzet, de ezt olykor az ember szemében, veséjében, májában vagy fejében sejtették. A Biblia szerint a lélek a vérben található (Ószövetség), ezért olvasható benne egy olyan mondat is, miszerint „senki közületek nem fog vért enni” – ez a tilalom éppen a vérben sejtett lélek miatt került be az ősi zsidó tanok, tilalmak közé.

A vándorló hordák még nem nagyon törődtek a halottaikkal és főleg nem azok lelkével, de miután kezdtek letelepedni, szükségletté vált, hogy a holtak is valahol az élőhelyük közelében legyenek eltemetve. Megszaporodtak az ezzel kapcsolatos szertartások, később már valósággal burjánzottak a szokások. A halott mellé eltemették kedvenc tárgyait vagy hatalmának jelképeit, vagy olyasmiket, amikre az itt maradottak szerint majd „odaát” is szüksége lehet és lesz. Ez a fajta kultusz mindmáig él és még jó ideig létezni fog. Akik ma virágot visznek szeretteik sírjára vagy urnája elé, azok tulajdonképpen ugyanezt a hagyományt folytatják, igaz, már letisztultabb, szerényebb, racionálisabb méretekben.


Létezik-e a lélek?


Ez sokak számára hihetetlenül fontos kérdés. Mindmáig milliárdok számára nincs semmi kétség afelől, hogy a halottak valamilyen formában tovább léteznek. Sőt, egészen nagy vallások, egyházak alapulnak azon a hiten, hogy a lelkek vándorolnak, újra meg újra születnek, és életek ezrein keresztül tisztulnak, válnak egyre jobbá, magasabb rendűvé, hogy aztán a végén eljussanak a nirvánába, azaz a megtisztult, boldog és végső állapotba, amely minden létek közül a legjobb, legnemesebb.

Az európai középkorban a lélek nemegyszer kísértet formájában jelent meg. Három-négyszáz évvel ezelőtt teljesen elterjedt hit volt, miszerint kísértetek vannak, és azok nem mások, mint a haláluk után valami okból nyugalmat nem lelők lelkei, amelyek bolyonganak valahol a két világ: az élőké és a holtaké határán.



Persze mindig voltak felvilágosult emberek, az adott kor szintjéhez képest, akik már akkor sem nagyon hittek ezeknek a közszájon ezrével forgó történeteknek. Már a tizennyolcadik, de még inkább a tizenkilencedik században akadtak emberek, akik szerették volna így vagy úgy tudományosan bebizonyítani a lélek létezését! Igen, akkoriban még sokkal több volt a vallásos tudós, aki nem a tagadásból indult ki, hanem Isten létezését akarta igazolni. És mi bizonyíthatná jobban, hogy létezik a Teremtő, ha nem ez, hogy a maga képmására teremtett lénynek, az embernek valami pluszt adott? Valamit, amivel nem rendelkezik sem a növény, sem az állat, csak az ember: a lelke?

Azt kell mondanunk, hogy ez a törekvés máig nem hagyott alább. Igaz, a tudósok, akik az utóbbi évszázadban a lélek létezésével vagy nemlétével foglalkoztak, már jobbára nem voltak istenhívők, és nem is ezért érdekelte őket ez a kérdés. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az emberben csakugyan van valami plusz, ami ezen a bolygón tudomásunk szerint más élőlényekben nem található. Ám hogy ez csupán a tudatban rejtőzik-e, vagy csakugyan valami olyasmi, amit léleknek, isteni hozzáadásnak, valamiféle metafizikai többletnek is nevezhetnénk, azt eddig még senkinek sem sikerült bebizonyítania.

Hector Durville

A huszadik században nem egy tudós vállalkozott arra, hogy a „hivatalos” (akadémikus, értsd: sokszor begyöpösödött, konzervatív, azaz hátrafelé haladó, vaskalapos) tudomány ellenében kísérletezzen az emberi lélekkel. Amit persze a csupán materialista alapokon álló tudomány nem létezőnek tekint.

1909-ben Hector Durville kiadta Le fantome des vivants (Az élők fantomja) c. szakkönyvét. Durville elég merész dologra szánta rá magát, ami persze akkortájt nem jelentett még tudományos „botlást” és botrányt, hiszen a Nobel-díjas Marie Curie is sok éven át folytatott kísérleteket parafenoménekkel és a parapszichológia más gyakorlóival. Durville spiritiszta szeánszokra járt, és különféle elmés módokon, előre odakészített szerkezetek révén próbálta megmérni az ott felbukkanó „lelkeket”, kísérteteket! Sőt, a médiumok szájon át kibocsátott éteri fantomjait, az emberalakot formázó testeket is sikerült lemérnie. Az igazi, nagy, egykor élő ember kicsiny éteri hasonmása általában 30 grammot nyomott…


William McDougal

Az 1920-as években az angol William McDougal arra a belátásra jutott, hogy ha az élő emberben van valami, amit léleknek nevezünk, vagyis az fizikailag létezik, kell lennie tömegének is! Ha pedig van tömege az élő emberben, akkor a halál pillanatában annak a tömegnek el kell tűnnie – hiszen, ugye azt tanítja a vallás, hogy a halál pillanatában a lélek elszáll. McDougal úgy érezte, ez a gondolat voltaképpen zseniális, és erre kell egy kísérletsorozatot építeni! Hiszen ez akkor is „működik”, ha van lélek, és akkor is hoz tanulságos eredményt, ha nincs. Bármi legyen is a vége, valakik számárra roppant érdekes eredménnyel zárulhat. Vagy van lélek, vagy nincs!

Az egyetlen gondot az jelenti, hogy 80 évvel ezelőtt nem léteztek még olyan pontos mérőműszerek, amelyek ilyen kis mennyiségeket okvetlenül precízen mértek volna. Ennek ellenére McDougal megtett mindent, amit tehetett. Kórházakban a haldoklók ágyát (persze a megfelelő hatósági engedélyek birtokában) mérlegekre állította, asszisztensei nem mozdultak el a mérlegek mellől, felírták, mit mutat – és amikor a halottak kiadták utolsó leheletüket, feljegyezték a mérleg állását. Mondani sem kell, a halál pillanatát követően a mérlegek mindenütt bizonyos – igazából jelentéktelen – súlyveszteséget mutattak. Körülbelül 20 grammal lett könnyebb a haldokló, miután meghalt.

Law Twining professzor Los Angelesben alaposan megtréfálta kollégáit, pedig ő is jóhiszeműen cselekedett. Ő is a lelket kereste, de nem emberek, hanem haldokló állatok testsúlykülönbségéből következtetett arra, hogy azoknak is van lelkük. Egy egér a halála után 3,5 milligrammal, egy macska 100 milligrammal lett könnyebb. Nagy felzúdulás követte ezt keresztény körökben, hisz a tanítás szerint az állatoknak nincs lelkük.

Sokan vélték úgy, hogy itt egyáltalán nem a lélekről, hanem a haldokló utolsó kilégzéséről van szó. Amikor valaki meghal, a tüdeje összeesik, és kibocsátja a benne lévő levegőt. Nils Olof Jacobson svéd professzor az 1970-es években megismételte McDougal kísérleteit, csak már sokkal pontosabb mérőeszközök birtokában tette ezt. Mint azt nemrégen az erről szóló filmben is láthattuk, a haldoklók a halál pillanatában kivétel nélkül 21 grammot veszítettek testsúlyukból. Mivel egy kistermetű embernek a tüdejében nem ugyanannyi levegő fér el, mint egy nagytermetűnek, nem is szólva mondjuk a gyerekekről – a mindig változatlanul ismétlődő 21 gramm szinte jelképesnek is tekinthető. Jacobson és követői mind a mai napig meg voltak és vannak győződve, hogy a 21 gramm az emberi lélek súlya – és ez az adat egyben a tudományos bizonyíték is arra, hogy az embernek tényleg van lelke. Már akinek – tesszük hozzá…

 

{ADVENT2009}
Szólj hozzá Te is !

OLVASS TOVÁBB!

SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL