Névadás = lélekadás

A névtan (onomasztika) a szótan tulajdonnevekkel foglalkozó ága. Itt azonban nem csak grammatikai értelemben vett tudományról van szó. A névadásnak igen is megvan a saját lélektana, mellyel pszichológusok foglalkoztak először. A legtöbb ősi, természeti népnél a név mindenképpen a lélekkel állt valamilyen kapcsolatban. Ezekben a közösségekben a névadás tehát nem volt más, mint lélekadás. A dayak indiánok körében azonban még ennél is meglepőbb a helyzet. Ha meg szeretnénk kérdezni egy dayak indián nevét, a helyes kérdés nem más, mint: „Ki a neved?„. Hitük szerint a név túléli a testet, hiszen egy teljesen különálló élőlény, melynek KIjár ez a sajátos megszólítás.

Korunk emberének ez talán egy kissé bizarr, de őseink nagy hangsúlyt fektettek a születendő gyermekek névadására. A csecsemők nevét általában a törzs varázslója adta. Ezek a nevek gyakran csak óvónevek voltak, amelyekkel megpróbálták távol tartani a gonosz szellemeket, rontásokat, vagy akár a halált. Az igazi nevüket serdülőkorukban kapták meg, a felnőtté válás alkalmával. Ha egy gyermek megbetegedett, névcserét hajtottak végre. Ez egyébként is egy elég bevett eljárás volt, hiszen a nevek sokszor viselőik tulajdonságait tükrözték, melyek folytonos változásban vannak egy ember életében. Az új életforma, új névvel járt együtt. A név pedig nem más, mint egy intő jel. Érdemes például elgondolkozni, hogy vajon a nagy uralkodó dinasztiákon belül, miért hívtak szinte mindenkit ugyanúgy. Miért volt például Egyiptomban tizenegy fáraó neve Ramszesz? Vagy miért adta I. András királyunk fiainak a Dávid és Salamon nevet, miért mondta Nagy Sándor Alexandrosz nevű gyáva katonájának, hogy vagy nevet, vagy viselkedést változtasson, és még sorolhatnánk. Nevedben a sorsod - nomen est omen. Vajon mennyi valóságalapja lehet ennek a mondásnak? Tényleg el kéne hinnünk, hogy a nevünkön múlik a jövőnk? A nevünk határozná meg a tetteinket? És ha igen, mégis milyen mértékben? Ha fiúnkat mondjuk, Nagy Sándornak neveznénk, feltételezhetnék, hogy egy napon büszke anyukája leszünk a világ urának? Megfontolandó a válasz. Napóleon például köztudomásúan szorgalmazta, hogy a francia anyák a Napóleon nevet adják fiúgyermekeiknek. Azt állította, hogy amennyiben jó katonákká válnak, közülük fogja kiválasztani az utódját. A név mindig is hatalomnak számított mind a viselője, mind a tudója számára. A név felidézi, vagy akár úgy is mondhatnánk, megidézi, amit az emberi tudat kitalál. A név ismerete hatalmat ad, ebből táplálkozik a névvarázs.

A névvarázs egyidős a beszéd képességével

Az ősi népek hittek abban, hogy isteneik nevének ismételgetésével segítséget kapnak tőlük. Hiszen a név nem más, mint egyfajta legbenső lényeg, melyet, ha tudunk, uraljuk magát a dolgot, legyen az ember, tárgy, növény, vagy állat. Ez a fajta hatalom azonban legtöbbször ijesztő, főleg, ha nem jó szándékból próbálja valaki megszerezni. Éppen ezért a névtitkolás, névrejtés szinte az egész világon elterjedt szokás volt, és néhol még napjainkban is az maradt. Őszintén, ki örülne, ha jönne egyszer valaki, aki bemutatkozás után, máris ura és parancsolója lenne? A mesékben ez mindig szépen alakul; a jó megtudja a rossz nevét, és ezzel happy end, de ne felejtsük el, hogy ilyen alapon, a fordítottja is bekövetkezhet; akár még meg is átkozhatnak. Ahhoz pedig, hogy megátkozzanak, lássuk be, szükség van a nevünkre is. Rengeteg szólás-mondásunkban megjelenik ez a motívum. Nézzük meg talán az egyik legelterjedtebbet: „Legyen átkozott a neved is!" És ha mondjuk, valaki rossz néven vesz valamit, akkor már rettegnünk kell, hogy mikor változunk át varangyos békává?

Mondják, hogy a név kötelez

A pszichológusok szerint valóban felnövünk a nevünkhöz. Erre tökéletes példa pár kutatás, mely a dél-afrikai szwahéliek névadási szokásait vizsgálta. E szerint a törzs szerint a hétfőn született fiúk nyugodtak, a szerdán születettek viszont agresszívek. A hét minden napjához társítva egy tulajdonságot, ebben a szellemben nevelik fel a gyerekeket, akik természetesen teljesítik, amit elvárnak tőlük.

Láthatjuk már, hogy a névadás és annak jelentősége meghaladja azokat az első elképzeléseinket, mi szerint egyszerű hangzásbeli szavakról lenne szó. Habár legtöbb tulajdonnevünk egyszerű közszavakból származik, mégis sokkal több jelentőséggel bírnak, mint azt gondolnánk. A nevünk eltörölhetetlenül összeköt minket a múltunkkal, hatással van a jelenünkre, és talán nem független a jövőnktől sem. Éljünk ezzel a lehetőséggel, és ne feledjük: Nomen est omen.