A boszorkánymester halála

 

James Webb

James Webb az 1970-es években szerzett magának hírnevet okkultista körökben olyan műveivel, mint például az 1974-es The Occult Underground (A föld alatti okkultista mozgalom), az 1976-os The Occult Establishment (Az okkultizmus intézménye) és a nem sokkal halála előtt megjelent utolsó könyve, az 1979-ben íródott The Harmonious Circle (A harmónia köre), amely a neves orosz mester, Georges Gurdijeff tanításait taglalta. E mű előkészítése igen komoly munkát igényelt, melynek során az író a Gurdijeff-társaság beavatott tagja lett. Webb igen komoly kutatónak számított, a cambridge-i Trinity College (ahol mitológiát és történelmet oktatott) elhunytát követően alapítványt hozott létre, amely az ő nevét viseli, és évente emlékérmet adományoz az iskola legjobb tanulóinak.

 

Joyce Collin-Smith

A felesége Joyce Collin-Smith volt, aki szintén élénken érdeklődött minden mágikus praktika és okkult szertartás iránt. Évekig Mexikóban élt, majd Pak Subuh, a hírhedt indonéziai misztikus segítője lett. Később Maharishi Mahesh jógi szolgálatába állt, és az ő egyik előadásán ismerte meg jövendőbeli férjét. Összeházasodásuk után az angliai Sussex városában telepedtek le, de sokat jártak külföldre az író kutatásai okán.

Egyesülés és rituálé

Miguel Hernandez

Webb, bár kifejezetten józan hozzáállással kezdte kutatni az okkultizmushoz és a boszorkánysághoz kapcsolódó jelenségeket, idővel maga is megszállottá vált. Legjobban azok a szinte már ördöginek mondható rituálék érdekelték, amelyek révén a tanok szerint lehetőség nyílik a legmagasabban álló istenséggel, jó és rossz egyedüli urával való metafizikai egyesülésre. 1972-ben kapcsolatba lépett Harry Walkerrel, a londoni rózsakeresztes szövetség egyik jól ismert, befolyásos barátokkal rendelkező tagjával, és azt kérte tőle, hogy vezesse be egy olyan szektába, amely rituális szertartásokkal kívánja elérni a Mindenek Felett Állóval való spirituális eggyé válást. Walker jó pár évvel azelőtt Aleister Crowley tanítványa volt, és nem kevés tapasztalattal rendelkezett arról, miféle következményei lehetnek annak, ha az ember nem jár el elég körültekintően egy ilyen szertartás levezetésekor. Crowley mágikus orgiái gyakran váltak kaotikus őrületté, főleg a későbbi időszakban, mikor a „Nagy Fenevad” már rendszeresen droggal kábította el híveit, hogy ezáltal is még nagyobb hatást fejtsen ki a pszichéjükre. Harry tehát mindenképp olyan szektát keresett, amely nem él drogokkal, viszont nagy hangsúlyt kap rituáléikban az okkult, ördögi vonások tisztelete.

Az írót Walker végül a London egyik külvárosi negyedében székelő titkos, The Unholy Witches of Satan (A Sátán Szentségtelen Boszorkányai) nevű szekta karizmatikus vezetőjéhez, a brazil származású José Bargendóhoz, azaz Miguel Hernandezhez irányította. A nagy világutazónak számító, régi portugál arisztokrata családból származó Hernandez vudu- és egyéb fekete mágiákhoz tartozó praktikákat tanult főleg néger mesterektől Haitin, majd szülőföldjén, Brazíliában is. A hatóságok azonban nem nézték jó szemmel a ténykedését, és egy gazdag hölgy feljelentését követően (aki nehezményezte, hogy Hernandez „megbolondította” a fiát, aki tetemes összegekkel támogatta a mágust) elfogatóparancsot adtak ki ellene, ami elől Európába menekült, majd nevet változtatva (ekkor lett Hernandezből Bargendo) szép lassan eltűnt a kíváncsi tekintetek elöl.

Angliában 1967-ben, a hippi mozgalom népszerűségének csúcspontján telepedett le. A kísérletező kedvű, valódi misztikus beavatásra vágyó fiatalok közül számos hívet sikerült szereznie, és néhány év alatt e rejtélyes gyülekezet egyre több tagot számlált, nem egy híresség is közéjük tartozott. A titoktartás mindenkire nézve kötelező volt, és aki esetleg megszegte, az súlyos büntetésben részesült. Nem csupán kitagadták a közösségből, de rontást is bocsátottak reá, aminek következtében többnyire megbetegedett az illető, és csak akkor oldották fel az átkot, ha esküvel fogadta, hogy soha senkinek nem beszél a szektán belül szerzett tapasztalatairól.

A végső beavatás

James Webb minden áron meg akarta ismerni az okkultizmus valódi erejét, és leghőbb vágya volt, hogy igazi boszorkánymesterré váljon. Hernandez megígérte neki, hogy kétévnyi kemény munkával fel tudja őt készíteni erre a feladatra, de ebben az esetben feltétel nélkül meg kell benne bíznia, és vakon kell követnie a parancsait, bármilyen bizarrnak is tűnjenek olykor. 1974. május 5-én érkezett el Webb végső beavatásának napja. Az öngyilkossága után megtalált emlékirataiban részletesen beszámol erről a hátborzongató eseményről.

Egy Hampshire melletti erdőségben került sor a szertartásra. A különféle állatok maszkját viselő, ezen kívül csupán tógát és szandált viselő szektatagok egy tisztás közepén emelt oltárt álltak körül, amelyet az ősi wicca-kultusz (a régi, kelta eredetű boszorkány-vallás) speciális ábrái díszítettek. A pogány szimbólumokkal telerótt oltáron egy meztelen lány feküdt. A különféle tudatmódosító szerekkel elkábított Webbnek ezzel a számára felkínált „rituális szűz-áldozattal” kellett a szertartás csúcspontján a jelenlévők szeme láttára szeretkeznie. A kántálással kísért „misztikus testi és lelki egyesülést” követően a lánnyal együtt egy-egy frissen leölt és leszakított fejű békát kellett elfogyasztaniuk egy aranytálból, majd mindketten térdre borulva hódoltak egy eléjük vezetett, a legfőbb urat, a „fényhozó”-ként tisztelt Lucifert jelképező kecskebak előtt.

Bár józan fejjel Webb napokkal később tényleg kissé nevetségesnek és túlzottan teátrálisnak érezte a szertartást, legnagyobb meglepetésére egyre inkább úgy érezte, hogy szinte szétreped az energiától. Hihetetlen gyorsan tanult, minden okkult praktikát elsajátított, amit csak lehetett, és hamarosan Hernandez elsőszámú tanítványa lett, így mesterével tarthatott mindenhová. 1975-ben több hónapot töltöttek Amerikában, a Sátán Egyházának vezetője, a legendás Anton Szandor La Vey vendégeiként. Az egyházfőt állítása szerint lenyűgözte az agilis Webb, ám mégis valami rossz érzése volt a fiatalemberrel kapcsolatban. Úgy vélte, hogy hamar kiég, és nem kell sok idő ahhoz, hogy meginduljon lefelé a lejtőn. Ezt azonban illendőségből nem közölte sem Hernandezzel, sem az ifjú íróval.

Szabadulni mindenáron…

1978-ra a La Vey által megjósolt romlás annak rendje és módja szerint be is következett. Ekkoriban már Webb vezette a Hernandez által hírességek és befolyásos politikusok számára szervezett zártkörű boszorkány-beavatásokat és orgiákat. A közszereplőként elhíresült személyek mindig is nagyon kedvelték ezeket a sátáni összejöveteleket. Ezek keretében névtelenségbe burkolózva és álarcosan kiélhették legtitkosabb és legsötétebb hajlamaikat, mintha csak egy perverz álarcosbálon vettek volna részt. Webb végül kezdett felocsúdni a több éves kábaságból, megcsömörlött az átéltektől, és közölte Hernandezzel, hogy ki akar lépni. A mester gúnyos mosollyal fogadta a bejelentését. Azt mondta, bármikor megszakíthatja velük a kapcsolatot, de tudnia kell, hogy e lépése „biztonsági okokból” (pláne egy ilyen jó tollú író esetében” nem maradhat következmények nélkül. Webb számolt ezzel a lehetősséggel, de annyira szabadulni akart már a szellemi rabságból, hogy nem törődött a veszélyekkel.

1980-ban Webb, az egykor életerős és kíváncsi természetű, nyughatatlan elme már csak árnyéka volt önmagának. Gyógyszereken élt, olykor drogokat szedett, és szenvedélyesen szeretett felesége is elhagyta egy másik férfi kedvéért, akivel időközben, a válást követően össze is házasodott. Május 8. délutánján a dolgozószobájában agyonlőtte magát. Joyce ekkor épp egy repülőgépen ült az új férjével, és szinte másodpercre pontosan megérezte, hogy előző kedvese mikor húzza meg a ravaszt. A leszállás után azonnal egy másik gépre szállt, és visszatért Angliába. Egykori közös lakásukhoz vitette magát taxival, és balsejtelme beigazolódott: már csak a helyszínelő nyomozókkal találkozhatott. Az öngyilkosság tényéhez kétség sem fért, ám felmerült néhány igen érdekes körülmény.

Webb szinte teljesen „összeverte” magát, mintha szó szerint önmagával hadakozott volna, mielőtt eldördült a lövés. Az emlékiratai a kandalló mellett hevertek szétszórva. Néhány lap elégett, de az áldozat az utolsó pillanatban meggondolta magát, és mégsem vetette a tűzbe az egész irományt. Joyce később többször is hangot adott abbéli meggyőződésének, hogy a férje haláláért az őt beszervező okkultisták és a boszorkány-vallás hívei a felelősek, akik mentális úton rávették arra, hogy ölje meg magát, mielőtt bármit kifecsegne. Webb az utolsó percig harcolt az elméjén eluralkodó sötét erők ellen, erre utalnak a helyszínen talált nyomok is.

További titokzatos halálesetek Webb felesége, Joyce a mai napig azt állítja, hogy a transzcendentális meditáció és más, mágikusnak mondható praktikák segítségével igenis öngyilkosságra késztethető valaki akaratán kívül is. Az ego elvesztése, ha nem megfelelően végzik el a tudatmódosító szertartásokat, igen közel áll a lélek megsemmisüléséhez, és az alany könnyen úgy érezheti, hogy nincs értelme többé az életének. Webb spirituális köreiben amúgy egyáltalán nem volt ritka, hogy egyes személyek nem éppen szokványos módon távozzanak az élők sorából.

Mikor Gurdijeff 1949-ben elhalálozott, a boncolását végző orvos megdöbbenéssel konstatálta, hogy a belső szervei olyan rossz állapotban voltak, hogy a mesternek már évek óta halottnak kellett volna lennie! A gondolkodó hívei szerint ezzel is azt bizonyította be, hogy egy igazán mindenek felett álló, a szellemi béklyóktól megszabadult hús-vér lény akkor hal meg, mikor akar, illetve mikor elérkezettnek látja az időt a távozáshoz. Legfőbb tanítványa, Peter D. Ouspensky halála szintén elég rejtélyes volt. Élete utolsó éveiben az idő fogalmának megszállottjává vált, és előszeretettel hangoztatta azon elméletét, miszerint semmi sem változik, ugyanazok a dolgok tűnnek fel, amelyek egyszer már „elmúltak az árnyékvilágból”, csak némi átalakuláson mennek keresztül. Ezért aztán sorra járta élete legfontosabb eseményeinek helyeit, hogy mindet az emlékezetébe vésse, ha esetleg a következő reinkarnációjában egy olyan tudatos személy képében születne újjá, aki képes lesz visszaidézni előző élete képeit. A követői szerint e törekvése hatására telepatikus képességei fejlődtek ki, és a mágiában való jártassága is elmélyült. Ouspensky két évvel Gurdijeff előtt, 1947. október 2-án halt meg. Leghívebb tanítványa, Rodney Collin a mester szobája melletti szobába zárkózott, és ki sem jött egy hétig. Mikor ismét előmerészkedett, azt állította, hogy végig telepatikus kapcsolatban volt mestere lelkével, amely visszajárt a házba. Tíz évvel később, 1956. május 3-án Collin rejtélyes körülmények között hunyt el. A perui Cuzco városában a mélybe zuhant egy torony tetejéről. A nyomozás szerint öngyilkosságot követett el, ám olyan nyomokat is találtak a toronyban, amelyek arra utaltak, hogy valakik dulakodtak odafenn, mígnem az egyikük ki nem esett. Ráadásul Collin holttestére a kövezeten a keresztre feszített Krisztus pózában találtak rá. Ez már elég gyanús, ám az ügyet mégsem tisztázták. Sokak szerint a szabadkőművesek gyilkolták meg, akikkel Ouspensky és Gurdijeff is szoros kapcsolatban állt. Úgy tűnik, az okkultisták és a titkos szervezetek köréből valóban csak az élete árán távozhat az ember…