Tündérek a boszorkánykonyhában

Időről időre belepillantok a kereskedelmi adókon futó műsorokba, ahol kis hazánk népszerű, vagy legalábbis magukat annak képzelő „sztárjai” csillogtatják meg tudásukat kuktasapkában. Nem helyes meghajolni a sztereotípiák előtt, és elfogadni, hogy a nő legjobb barátja a fakanál kell, hogy legyen, de azért szembesülhetünk megdöbbentő jelenetekkel. Talán Kolumbusz Kristóf léphetett akkora csodálkozással Amerika földjére, mint ahogy a showban néhány híresség magas sarkúban betipeg a konyhába. Elgondolkodtató, hogy ezekben a minden földi jóval felszerelt helyiségekben a tűzhely és a sütő, a lábasok és a különböző egyéb eszközök porfogóként funkcionálnak, vagy a „van, de minek” kategóriába kaptak besorolást. Ilyen bevezetés után végképp érdekes végigkísérni a küzdelmeket, amíg egy-egy étel elkészül. Akár erénynek is tekinthetjük, hogy némelyek kertelés nélkül bevallják: gyakrabban lehet találkozni velük a fodrásznál, mint a fazekak mellett. Nekik lenne igazuk? Tényleg csak időpocsékolás a finomságokkal bajlódni?


Vegye és vigye!

Nagyjából a 90-es évek elején csodálkozhattunk rá a házhozszállításra, mint az új kor egyik vívmányára. Az éjjel-nappalik megjelenése után talán valóban az okozta a legnagyobb össznépi hurrát, amikor a postaládánkba bedobott papír alapján leadtuk a rendelésünket, és jó esetben a pizza futár motorja negyven perc múlva már az ablakunk alatt berregett. Ennek továbbfejlesztett változataként az elmúlt években gombamód megszaporodtak a különböző készételeket kiszállító cégek. Ezek legtöbbje igyekszik valamelyik médiaszereplőt a táborába csalogatni, hogy ezzel is népszerűbb és hitelesebb legyen a konkurenciánál. A piac ezzel rendesen meg is osztott: ki ennek, ki annak a menüire esküszik.

Ahogy gyorsul az életünk, úgy próbálunk meg egyre gyorsabban átrohanni az étkezés szeánszán is. Eme társadalmi jelenséget jól ismerték fel a fentebb emlegetett manufaktúrák, akik szinte tömeges méretben állítják elő háziasnak vallott ételkölteményeiket, amelyeket aztán műanyagdobozban, és meglehetősen kedvező áron dugnak az orrunk alá. A kényelem ilyen fajta kiszolgálása után jogosan merül fel az emberben, hogy ezek után például, kinek lenne kedve a konyhában bajlódni egy tollaitól megfosztott csirke felbontásával. Pedig sokszor szép élményektől fosztjuk meg magunkat.


A közös kotyvasztás öröme

Ugyanis hiába próbálnak meg a kiszállítók autentikus ízeket az asztalunkra csempészni, bárhogy is próbálkoznak, ez nem sikerül nekik. Egy-egy mikrózott dobozokkal letudott hétköznap után gyomrunk szinte térden állva könyörög az igazi házias kosztért. Amennyiben nem szívták le az energiáinkat teljesen a hétfőtől péntekig tartó robot során, ráadásul valamiért egyik rokonunk sem akar vendégül látni minket ebédre, nos, akkor érdemes fontolóra venni egy közös főzőcskézés ötletét. Megtörve az egyhangúságot, kezdve a bevásárlástól egészen a különböző fogások elkészültéig, akár program is lehet a párok konyhai akcióduója. Már ha sikerül megtalálnunk az összhangot.

Kezedre csapok a fakanállal!

Amennyiben túléltük a beszerző körutat nagyobb viták és sértődések nélkül, akkor elmerülhetünk a sütés és főzés tudományában. Persze csak akkor, ha a konyhatündérünk engedi. Mint annyi más területen, a két nem itt is eltérő szokásokkal rendelkezik. A hölgyek gyakran növesztenek plusz karokat, és amíg egyszerre pucolják a zöldséget, keverik a rántást, szűrik le a levest, és panírozzák a húst, addig az urak szeretnek elmaszatolni a vágódeszka mellett, és lépésről lépésre megtervezni a következő műveletet. Nos, itt már rögtön borulhat is a konyhában együtt eltöltött délelőtt idillikus álomképe. A gyengébbik nem képviselői ugyanis nem mindegyik esetben viselik jól társuk akkurátus mozdulatait. Arról nem is beszélve, hogy így lassabban készül el az étel, plusz az egy tálka a gombának, egy tálka a hagymának, egy tálka a répának életszemlélet jelentősen megdobja a mosogatnivaló tételek számát. Azt pedig tudjuk, hogy eme műveletre a férfiak genetikailag alkalmatlanok. Éppen ezért nem is csodálkozhatunk azon, hogy sok nő inkább kihessegeti kedvesét a konyhából, mondván: így kevésbé van láb alatt.

A magukkal hozott ösztön

A különböző mennyiségek kiszámítása újabb vihart korbácsolhat a harmónia tengerén. Hímaggyal szinte felfoghatatlan, de úgy tűnik, imádottjaink ösztönösen tudják, hogy az ízesítő anyagokból mennyit tegyenek a rotyogó főzetbe. A mi logikus értelmezési rendszerünk számára kódolhatatlanok az olyan mondatok, mint például a „csak úgy, érzésre”, vagy a „majd úgyis látni fogod” kezdetűek. Hát hova tűntek a dekagrammok és a púpozott teáskanalak? Ez maga a döbbenet. Ilyenkor megtörten kioldjuk kedvenc kötényünk csomóját, és úgy döntünk, inkább tíz újabb időmérő edzés, mint még egy délelőtt a platni mellett szerelmünkkel.

Általános tévhit

A legveszélyesebb helyzetben a vendéglátással valamilyen kapcsolatba került férfiak vannak. Ebben az esetben a hölgyek nyugodtan dőlnek hátra, mondván, ezek után nekik már a főzésre nem lesz gondjuk. Kérem, ez súlyos tévedés! Amennyiben a továbbiakban nem kívánnak pusztán 2-3 étken tengődni, akkor mielőbb vegyék kezükbe az irányítást. A barátok vagy férjek, midőn szakácsokká vedlenek át, ugyanis specializálódnak! Jellegzetes előfordulási területük valahol a bogrács és a kerti grillsütő közé tehető, elkészítendő remekműveik kiemelkedő darabjai pedig a lecsó, a paprikás krumpli, a pörkölt, vagy a reggelire feltálalt rántotta. Bizony, a teremtés koronája még hírből sem ismeri a fitness és wellness fogalmakat, abban pedig végképp nem hisz, hogy a pirospaprikán túl is van élet a főzés világában.

Ismét csak önbizalom kérdése

Amelyik úriember azt állítja magáról, hogy nem szeret jókat enni, az mielőbb keresse fel háziorvosát, gyógyszerészét. Igenis, vágyunk az imádott hölgy által elkészített fogásokra, legyenek azok bármilyen egyszerűek. Sosem késő, hogy valakiből konyhatündér váljon. Sajnos, valamiért itt is a legtöbb nő önbizalomhiánytól szenved. Imádnak már az első falat előtt azzal mentegetődzni, hogy elrontották az egészet, meg egyébként sem tudnak főzni. Miután kétszer is szedtünk a tálból, még mindig hitetlenek. Talán a rákövetkező nap végére már sikerül őket meggyőzni, hogy szakácstudásukat csakis ötös érdemjeggyel illetnénk. Tudom, néha nem könnyű felvenni a versenyt a gyerekkorból visszaderengő mama főztjével, de egy kicsivel több önbizalmat, ha kérhetném. A konyhában is.