PASISZEMMEL

Anyuci pici fiacskája

Szerző:
Szabó Anna
„Mikor költözöl már el otthonról?” – kapja meg a nem éppen költői kérdést annyi férfi élete párjától. Pedig valójában a nő arra kíváncsi: „Mikor szakadsz már le anyádról?”.

 

Holló a hollónak nem, bezzeg nő a nőnek igen. Amíg a pasik szent szövetségbe tömörülnek bármilyen kívülről érkező fenyegetés esetén, addig a gyengébbik nem jeles képviselői egymás legnagyobb kritikusai. Még a barátnők is élvezettel csámcsognak egymás háta mögött az épp nem jelenlévő hölgyemény ruhatáráról vagy magánéleti kisiklásairól. A munkahelyen egy légtérbe összeeresztett tyúkoktól pedig a jó ég mentse meg a férfiakat – olyan, mintha egy parlamenti vitát kereszteznénk a piacok szombat délelőtti hangulatával. A cicusok tehát fújnak egymásra rendületlenül; miért lenne ez alól kivétel a barátnő (vagy feleség) és a férfi anyjának kapcsolata? Pasiként szerelmünk arcszínét a legkönnyebben a következő mondattal tudjuk egy pillanat alatt falfehérről égő vörösre változtatni: „Pont olyan vagy, mint az anyád!”. A garantált hatás nem marad el… mindezt csak azért hoztam fel, mert ha valaki a saját anyjával ennyire nehezen képes kijönni, akkor hogyan várhatnánk el, hogy keblére ölelje a mi mamikánkat? Pedig mi, férfiak, igazán nem értjük, hogy miért baj, ha szeretjük azt, aki felnevelt. Ami a hímeknek a sörhas és a merevedési zavar, az a tündérkéknek a cellulitisz és az esős időjárás („jaj, összeugrott a hajam!”). Vagyis nem kedvelik őket. Így lehet mindkét nem az anyóssal is – végre egy közös pont! Nem állítom, hogy a cikk végére sikerül közelebb hoznom a két női korosztályt egymáshoz, de azt megpróbálom elmagyarázni, hogy miért vonz minket ellenállhatatlan mágnesként a szülői házban megbúvó szobánk.

Meglegyint a költözés szele

A bánat sem érti, de kicsivel azután, hogy valami csoda folytán sikerült összeszednünk egy csajt, az tuti, hogy újdonsült szívünk csücske megpróbálkozik majd elcsábítani minket otthonról. Először csak kerülgeti macsekunk az update 1-es kását, bíztat minket, hogy vigyünk egyre több ruhát hozzá, mi pedig szerelmesen lihegve, üveges tekintettel vonulunk át a tömött hátizsákunkkal. Aztán amikor érzi, hogy megfogott minket, bekeményít, és nagyobb sebességi fokozatba vált. Úrnőnek hiszi magát, aki a következő kérdéssel fordul „alattvalójához”: „És, mikor költözöl el végleg otthonról?”. Szerintem egy párszor már említettem ezeken a hasábokon, hogy a kifogás-gyártó világbajnokságot fixre a férfiak nyernék meg. No, az előbbi kérdő mondat tökéletes alkalmat biztosít a gyakorlásra.

Háborús övezet

Ezzel a nekünk szegezéssel a mi kis drágánk megkezdte a leválasztó hadműveletet. Szeretne minél előbb a teljes irányítása alatt tartani minket; erről van szó, nem másról. A kis naiv azt hiszi, hogy nem látunk át a szitán, de ebben téved. Tudjuk, hogy ezzel csak a kapcsolat egy magasabb szintjére próbál meg felcibálni minket, de ha valamitől, akkor az elkötelezettségtől aztán igazán megremeg a pasik térde. Miért kell ilyen lehetetlen dolgot kívánni tőlünk? Ekkor húzzuk elő a menekülő útvonalakat rejtő térképet néhány olyan válasz formájában, mint például: „szerintem még korai lenne”, vagy „nem férnénk el nálad ketten”; hogy csak kettőt említsek közülük. Érdekes amúgy megfigyelni, hogy míg a nők nagy többsége alig várja, hogy kiröppenhessen a családi fészekből, addig mi teljesen jól elvagyunk az ősökkel. Látjátok, Hölgyek, újabb bizonyíték arra, hogy mennyire kiállhatatlanok tudtok lenni! Igazából fel nem foghatom, miért kell ezt a végleges átcuccolást annyira erőltetni, hiszen egy csomó plusz terhet vesztek így a nyakatokba.

Elsőszámú háziszolga

Mi tartja leginkább otthon a férfit? Őszintén? A kényelem. De szerintem ezt magatoktól is tudjátok. A mesébe illő anyai gondoskodás még a felnőttkorba is elkíséri a felcseperedő kisfiúkat: ahogy felkelünk, vár minket a kivasalt ingünk, és miközben a reggeli kávénkat – amit előre lefőzött a drága mutter – kortyolgatjuk, anyuci szendvicset ken, hogy a kis szemefénye ne éhezzen munka közben. Ha este megtérünk a napi robotból, gőzölgő vacsora vár minket, a szobánk pedig kitakarítva csillog-villog. Na, hogy hangzik? Kedves barátnők! Biztos, hogy ezt mind magatokra vállalnátok? Jól gondoljátok meg… Ezen felül vegyétek azt is számításba, hogy ha összeköltözünk, akkor ellaposodik a viszonyunk. Minden nap ugyanaz az arc, jöhetnek a balhék a lakás minden pontján elhagyott zoknik miatt, amit Ti nem akartok összeszedni, és még sorolhatnám. Hát nem jobb, ha ritkábban tűnünk fel a színen, ezzel mintegy bearanyozva életetek azon szerencsés óráit? Sejtem, mi a véleményetek a nap eme fénypontjáról…

Türelem élettársat terem

Ahhoz, hogy célt érjetek, nem kell mást tennetek, mint türelmesen várni. Tudom, ez sem az erősségetek. A férfi olyan, mint a dinnye: nem lehet siettetni az érési folyamatait. Oké, ritkán hozzá lehet jutni ehhez a gyümölcshöz áprilisban is, de nem ez a jellemző. Ezzel arra akartam célozni, hogy ha hagytok időt nekünk, akkor mi majd szépen magunktól felismerjük, hogy ideje elengedni anyuci kötényét – akit azért változatlanul nagyon, de nagyon fogunk szeretni. Egy idő után ugyanis már zavaró lesz, hogy állandóan pakol a holmink között, hogy semmit nem találunk az asztalunkon, hogy még mindig megkérdezi, mikor jövünk haza, hogy nem állíthatunk be kissé spiccesen egy görbe éjszaka után, stb. Bennünk is megvan a vágy, hogy önállóak legyünk, hogy elszakadjunk az annyira ismerős környezettől, és igazi férfiként álljunk ki az élet hatalmas porondjára. A kérdés már csak az, hogy Ti nők vagytok-e annyira toleránsak, hogy kivárjátok mindezt. Nekünk pedig azt kell eldönteni, hogy akarjuk-e, hogy anyu után az élettársunk vegye át a ruháink között turkáló, programjaink után faggatódzó Hölgy szerepét. Milyen szép is, ha a történelem ismétli önmagát…

 


 

Szólj hozzá Te is!

OLVASS TOVÁBB!

SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL