REJTÉLY-MISZTIKA

Magyar vámpírok

Szerző:
Szabó Anna
Régi krónikák, kalendáriumok és vásári ponyvaregények megsárgult lapjain találkozhatunk azokkal az ősi rémhistóriákkal, melyek a denevér alakjában feltámadó vámpírokról szólnak. Bár a vérfagyasztó történeteket a világ minden táján ismerik, kevesen tudják, hogy a 18. században magyar vámpírok tettek szert a legnagyobb hírnévre.

 

Idestova tíz emberöltő telt el azóta, hogy az öreg kontinensen szárnyra kaptak az első híradások a hazánk területén felbukkanó vámpírokról. A beszámolók görgetegét két olyan eset indította el, amelyek valójában nem Magyarországon történtek, mégis hamisítatlan magyar vámpírhistóriaként ismerte meg őket a nagyközönség.

Vámpírcsordák Tokajban

1725-ben a mai Szerbia területén fekvő Kisolova lakosságát tartották rettegésben a vámpírok. A döbbenetes események azután kezdődtek, hogy eltemettek egy Plogojovicz Péter nevű parasztot, akinek halála után tíz héttel kilenc ember betegedett meg a községben, s rövid, alig 24 órás betegség után valamennyi meghalt. Utolsó szavaikkal azt mondták, hogy álmukban meglepte őket az elhunyt Plogojovicz, rájuk feküdt és összevissza harapdálta a torkukat.

Miután a rémült lakosság követelésére a hatóságok felnyitották a sírt, a következő látvány tárult eléjük: „A testnek a legkisebb hullaszaga sem volt, és teljesen épnek találtatott. Haja és szakálla, sőt a körme is újra kinőtt, bőre lehámlott, s kilátszott alóla a friss bőr. Egész teste olyan volt, hogy életében sem lehetett tökéletesebb, míg szájában nagy meglepetésre friss vért észleltünk. Szóval, mindazokat a jeleket felfedeztük, amelyek a vámpírságra utalnak. A tömeg egyre rémültebb és izgatottabb lett, nagy hirtelen meghegyeztek egy nyársat és keresztülütötték a holttest szívén, miközben nemcsak fülén és száján keresztül eredt meg a vére, de egyéb durva jelenségek is mutatkoztak. Végezetül a nép a holttestet itteni szokás szerint porrá égette.”


Ez a jelentés valóban alkalmas lehetett arra, hogy az olvasóközönség hőmérsékletét néhány fokkal emelje. Íme, hivatalos személyiség hivatalos aktáiban igazolja egy valódi, szabályszerű vámpír létezését! De csupán egyetlen, elszigetelt esetről lévén szó, a szenzáció elhalkult, és Plogojovicz Péter dicsőségét eltemette volna a feledés pora, ha hét év múlva, 1732-ben nem csap le a hírbomba: a Tisza mentén huszonkét vámpír, tehát egy egész csorda működik és hörpöli a lakosság vérét! A földrajzi adatok szerint ugyan a déli határvidéken játszódtak az események, a nyugati források mégis következetesen állították, hogy a „boldog Tokaj” festői táját özönlötték el a vérszívó szörnyek.

Történt, hogy egy Arnold Paole nevezetű hajdú halála után három héttel elkezdtek panaszkodni a helybéliek, hogy a másvilágra távozott földijük éjszakánként gyötri őket, s négy ember bele is pusztult az éjjeli vérveszteségbe. Hogy a bajnak véget vessenek, kiásták a hullát, és azt tapasztalták, hogy teste teljesen ép, haja, körme újra kinőtt, orrán-száján friss vér folyt ki, koporsója tele volt vérrel, egyszóval valóságos vámpírnak bizonyult. Amikor pedig szívén nyársot ütöttek keresztül, torkából tisztán hallható hörgés tört elő. Ugyanígy cselekedtek az elégetett vámpír négy áldozatával, hiszen azok is vérszívókká váltak. Ezzel azonban még nem vették elejét a vésznek, mert kiderült, hogy Paole néhány birkának is „megcsapolta” a vérét, s akik – összesen tizenheten – ezek húsából ettek, ugyancsak vámpírok lettek. Így hát újabb kihantolások és hullaégetések következtek, egészen addig, míg meg nem bizonyosodtak róla, hogy a legutolsó vérszipolyozót is sikerült végleg a túlvilágra küldeni.

Kaszparek, a lublói rém

Néhány évvel korábban, 1718. február 20-án a napjainkban már Szlovákiához tartozó Lublón tört ki valóságos vámpírláz, nem sokkal azután, hogy eltemettek egy Kaszparek Mihály nevű polgárt. Híre ment ugyanis, hogy az egykor vagyonos embernek nincs nyugta a sírban, visszajár kísérteni, rettegésben tartja az alvó embereket, de még a járókelőket is megtámadja.
Amikor az effajta hírek megsokasodtak, a városi tanács gyors intézkedést hozott, és kiásatta a holttestet. Testvérei azonban titkon kiemelték és elrejtették szívét, így az égetés semmit nem használt. Kaszparek lelke nyugodtan zaklatta tovább a halálra rémült helybélieket, és újabb gaztettekkel hívta fel magára a figyelmet: gyújtogatni kezdett. Először tulajdon testvérbátyja házát borította lángba, azután nem kevesebb, mint ötven épületre vetett égő csóvát, s mivel a tüzet nem lehetett eloltani, tehetetlenül nézték az emberek a pusztulást.


Ki tudja, meddig folytatódtak volna az ijesztő események, ha a véletlen nem játszik a hatóság kezére. Amikor a tanács tudomására jutott, hogy a vámpír szívét teljes egészében megőrizték a testvérei, bölcs határozattal azonnal bekövetelte és elégette a tragikus eseménysorozat okozóját. A veszedelem ezzel egy csapásra megszűnt, és Kaszparek kísértete soha többé nem jelentkezett.

Mivel a lublói szellem garázdálkodása meglehetősen távol áll a vámpíroktól megszokott tevékenységtől, sokan már akkor arra gyanakodtak – bár bizonyítékkal senki nem tudott szolgálni –, hogy csupán egy szélhámos használta ki az elhunyt Kaszparek hírnevét. Feltételezések ide, találgatások oda, annyi bizonyos, hogy a szepességi kísértet egész Európában hatalmas népszerűségre tett szert: akkorára, hogy az izgalmas történet később több író fantáziáját is megmozgatta.

Pila Bába, a vámpírnő

Megsárgult iratok őrizték meg a leghíresebb magyar vámpírper emlékét is, amely a 18. század derekán zajlott le a Szolnok megyei Deés községben. A nem mindennapi ügy részleteit a deési városi tanács 1742. augusztus 2-án hozott határozata ismerteti, amelyben kérvényt nyújtanak be a vármegyéhez egy falubéli asszony holttestének exhumálására. Éjszakánként ugyanis szörnyű jajgatás verte fel a temető csendjét, amelyért egyértelműen a tavasszal elhunyt Pila Bába szellemét tették felelőssé. A vámpírrá változott „asszonyi állat” ráadásul áldozatokat is követelt. A helybéliek közül hárman, akik már hónapok óta súlyos betegségben szenvedtek, eskü alatt vallották, hogy az elhunyt szelleme éjszakánként rendszeresen visszajár hozzájuk, hogy vérükből táplálkozzon, s ez okozza majd vesztüket.

Ezt a vélekedést osztották a tekintetes tanács tagjai is, akik – a vármegye válaszának megérkezése után – augusztus 18-án a következő feltételekkel adtak engedélyt a gyanús holttest kihantolására: „Mivel arculatában pirosságot vagy valami elevenséget s a karónak beléverettetése után valamely vérnek kiütését bizonyosan tapasztalják, elrendeltetik, hogy sírjából kivétessék, a törvényfához vitessék s ott hóhér által megégettessék.” Pila Bába meglehetősen gyanús nőszemély lehetett, mert a tanács megelőlegezte neki a vámpírságot, bizonyosra véve, hogy ezeket a tüneteket látni fogják rajta. Hogy a kiküldött atyafiak mit tapasztaltak az exhumálás alkalmával, arról nem szól a fáma. Annyi azonban bizonyos, hogy a század közepén már Európa közvéleménye sem kételkedett a vámpírok létezésében.


Amikor az általános izgalom a tetőfokára hágott, maga a császár is beleavatkozott a dologba, aki megállapította, hogy az egész vámpírhit babonás parasztok képzelődésének a szüleménye, s rendelettel utasította az egyházi és világi hatóságokat, hogy az embereket akár a legszigorúbb megtorló eszközökkel is térítsék el az ilyen babonás tévelygésektől. Bár ezzel a magyar vámpírláz is gyorsan alábbhagyott, a Sajó és a Tisza közötti vidék lakossága a nora nevű démon alakjában a mai napig megőrizte az évszázados legendát.

Báthory Erzsébet vérfürdői

A legismertebb magyar vámpír, aki napjainkig a középiskolai tananyag részét képezi, az 1560-ban született Báthory Erzsébet. A Vérgrófnő az egyik legelőkelőbb magyar arisztokrata família sarjaként látta meg a napvilágot, és a legendák szerint több mint 650 személyt – jobbágyokat, kastélya látogatóit és rokonokat – gyilkolt, illetve gyilkoltatott meg. Családtagjai között nagy számban fordultak elő vérfertőzők, epilepsziások, alkoholisták, gyilkosok, szadisták és homoszexuálisok. „A vér, a gyenge leánykák meleg vére tart engem életben. Ha vérük nem lenne, meghalnék minden éjszakán. Ma felhoztak nekem három leányt a faluból, én meghágattam őket szilaj csődörömmel, és vérüket szívtam az ajkukon át. Azután pedig még öt szűz leánykát hozattam, vérüket vetettem, és azon veres vérben azonmód megfürödtem, hogy bőröm lecsillapodjék” – vallotta be naplójában a sátánista grófnő, akit 1614-ben bűnösnek is találtak azért, mert szolgálólányainak vérében fürdött. Bizonyos források szerint a Báthory család rokonságban állt a szadizmusáról híres Vlad Tepes oláh vajdával, Bram Stroker híres Drakula-történetének valóságos hősével, aki 1546-ban Báthory István segítségével szerezte vissza trónját a törököktől.


Regényes vámpírkalandok

A magyarországi vérszívókról szóló mendemondák a korabeli természettudósok és írók fantáziáját is megmozgatták. Franciaországban Dom Calmet népszerűsítette vámpírjainkat 1746-ban megjelent könyvével, s csak úgy hemzsegtek Maximilian Perty svájci professzor okkult jelenségekről szóló, 1872-ben kiadott enciklopédiájában is. 1849-ben Weimarban jelent meg egy regényformába öltöztetett egyveleg Die Vampyrbraut (A vámpír-menyasszony) címmel, amelynek szerzője gyanánt a magyar Körösházy Ferencet tüntették fel. A kötetben ismert vámpírhistóriák váltakoznak különféle cigánybabonákkal, jövendőmondással, farkasemberekkel, néprajzi leírásokkal, de kitér a híres betyárokra is, egyszóval a külföldi utazók érdeklődésére számot tartó egzotikumokkal. A lublói vámpír történetét először Jósika Miklós használta fel Második Rákóczi Ferenc című, 1852-ben kiadott regényében, négy évtizeddel később pedig Mikszáth Kálmán írt borzongató fordulatokban bővelkedő elbeszélést Kísértet Lublón címmel.

Szeretnél még több ilyen és ehhez hasonló rejtélyes esetről olvasni? Akkor mindneképpen vedd meg a HIHETETLEN MAGAZIN aktuális számát!

 

 

 

Szólj hozzá Te is!

OLVASS TOVÁBB!

SZEMÉLYRE SZABOTT HOROSZKÓP

Adja meg születési időpontját!

VAGY

KÉREM AZ ELEMZÉST

HÍRLEVÉL